Kína - régen és ma

A Középső Birodalom múltja és jelene - történelem, kultúra, gazdaság, politika, szokások. Bármi, ami Kína.

Korábbi blog

Utolsó kommentek

  • Beatrice Xie: Qinghai-Tibet vasúti rendszer nevezzük magát az ég útnak. A természet szépsége a vasúti pálya mell... (2018.11.29. 04:08) Vasutak a világ tetején
  • rudai gyerek: Érdekes, hogy Franciaországban is ilyen magas arányban képviseltetik magukat a kínaiak. Egyébként... (2014.10.20. 11:38) Kínaiak a világban 2.
  • Chouwen: Érdekes módon 2000-es években az ország mindössze 50%-a (!) beszélte csak a putonghuát, ezt feltor... (2014.10.06. 18:01) Közbeszéd
  • Liping: @A nép fia: vonatfüggő. A régi blogon volt egy poszt a vonatokról illetve a jegyárakról, az alapjá... (2014.09.29. 13:33) Vasutak a világ tetején
  • Measurer: Természetesen a magaslati betegséget nem a 120 km/h vonatsebesség, hanem a hirtelen magasságváltoz... (2014.09.28. 22:49) Vasutak a világ tetején
  • Utolsó 20

Liping 2014.10.19. 17:05

Kínaiak a világban 2.

A poszt első részében a kivándorlás történeti áttekintése került terítékre, a jelenlegi második részben a kínai diaszpórák egymástól gyökeresen eltérő helyzetét és a Kínán kívül élő kínaiak abszolút számát kísérlem meg bemutatni.

 

A délkelet-ázsiai diaszpóra és a Bambusz-hálózat

 

A kivándorolt kínaiak mind abszolút mértékben, mint számarányukat tekintve a délkelet-ázsiai térségben dominálnak leginkább. Befolyásuk azonban sokkal nagyobb, mint azt a létszámuk indokolná: a kereskedői gyökerekkel megindult betelepülés hagyományaira építve ez az etnikum uralja magabiztosan a környék államainak kereskedelmi és pénzügyi életét.

A lényegében kínainak nevezhető apró városállam, Szingapúr mellett, ahol a népesség háromnegyede kínai, a legnagyobb mennyiségben Malajziában, Thaiföldön és Indonéziában vannak jelen. 

 

Malajzia

 

A szárazföldi Kínán, Tajvanon, a Népköztársaság által visszaszerzett két városállamon, Hongkongon és Makaón és az emlegetett Szingapúron kívül Malajzia az a hely, ahol a kínaiak a legnagyobb arányban vannak jelen. Egyes országrészekben a népesség felét teszik ki, de összességében is a negyedét. Az oktatás minden szintje elérhető kínaiul, s miután ez mandarin nyelven zajlik, immár majdnem minden helyi kínai beszéli is azt, függetlenül az anyanyelvét jelentő dialektustól. Bár a kínaiak megtelepedése a mai Malajziában egészen az 1400-as évekre, Zheng He utazásainak korára nyúlik vissza, a legtöbben az 1900-as évek első felében érkeztek.
A számarányuk a lakosságon belül folyamatosan csökken, de a brit gyarmati uralom lebomlása idején majdnem minden második malajzia állampolgár kínai volt. Pont a dominanciájuktól való félelem miatt nem akadályozták Szingapúr kiválását a maláj szövetségi államból.

 

Indonézia

 

Az indonéz szigetvilág is népes kínai diaszpóra otthona, azonban a velük szemben folytatott évtizedes asszimilációs politika folytán zömmel elvesztették identitásukat. A kétszázmilliós indonéz lakosság mintegy 4%-át teszik ki, de kezükben összpontosul az ország kereskedelmi élete.
Zűrzavaros belpolitikai időkben folyamatosan felhasználták őket bűnbakként, ilyenkor a szabályos lincshangulatban divatos volt a kínaiak üzleteinek kifosztása, s a személyük elleni atrocitások.
Az itteni kínaiak zömmel a Taiping-lázadás következményeként kivándorolt guangdongi és fujiani nincstelenek leszármazottai, de az első adag bevándorló már a 15. században megérkezett.

 

Thaiföld

 

Thaiföld tekintélyes méretű (mintegy kilencmilliós, így a teljes népesség mintegy 10%-át kitevő) kínai lakosságának betelepülése régre nyúlik vissza. Mostanra zömmel teljesen integrálódtak az országba, s legalább annyira tekinthetőek thainak, mint kínainak. Maga a thai uralkodóház is rendelkezik kínai gyökerekkel, s majdnem minden thai miniszterelnök kínai származású volt.

 

Vietnam kínai (hoa) népessége is régóta az országban él, de a kínai-viet háborúk idején sokuk kénytelen volt elhagyni a déli szomszéd területét. Kambodzsában a népesség mintegy 7%-a kínai, s akadnak gyakorlatilag teljesen kínai városok is az országban. Laoszban főleg a két nagyobb városban koncentrálódnak, s a kereskedelmi életet uralják.
A myanmari kínaiak is jelentős mértékben asszimilálódtak, s sokan nem vállalják eredetüket, miután ez gyakran járt diszkriminációval. Az ország gazdasági életét, s a felsőoktatást messze arányaikon felül uralják.
A Fülöp-szigeteken is jelentős asszimiláció zajlott le a kínaiak között, különösen Marcos elnök idején, mivel ekkoriban nem létezett anyanyelvi oktatás. A fiatalabb kínaiak körében így nem jellemző az érdemi nyelvismeret, bár az utóbbi időben a helyzet javul.

 

Ebben a délkelet-ázsiai régió a kínai diaszpórák gazdasági ereje hatalmas. Az ún. Bambusz-hálózat egy informális kapcsolatrendszer. A kínai nyitás óta a főleg középméretű, családi vállalkozások rengeteg tőkét fektettek be a kínai anyaországban. Becslések szerint a kínai diaszpórák mintegy másfél-kétezer milliárd dollár (!) likvid tőkével rendelkeznek, s csak a szárazföldi rokonoknak küldött támogatások több mint 50 milliárd dollárt tesznek ki éves szinten.

 

Észak-Amerika

 

A kínai kivándorlás másik nagy célállomása az USA és Kanada volt. A feljegyzések szerint 1820-ban érkezett meg az első, háromszáz főt kitevő csoport Kalifornia területére. Kuliként, szerződéses munkásként jöttek, s az aranyláz felfutásával párhuzamosan kezdett el nőni a létszám, elsősorban továbbra is Kaliforniára fókuszálva.
Miután sokáig zömmel csak férfiakat engedtek az országba, így a diaszpóra létszáma csak lassan növekedett, később lehetőség nyílt a családegyesítésekre. Ma majdnem négymillió kínai amerikai él az országban, a létszám fele ott is született.
Kanadába is munkásként érkeztek az első úttörők, s az USA-hoz hasonlóan ebben az országban is tevékenyen kivették a részüket a nagy vasútépítési munkálatokban. Az 1800-as évek második felétől már igyekeztek akadályozni a kínaiak bevándorlását, különféle adókkal sújtva az újonnan jötteket.

A nemi egyensúly Kanadában is felborult, több mint tízszer annyi kínai férfi élt a 20. század elején az országban, mint nő. A diszkrimináció a második világháborút követően került megszüntetésre, s a kínai bevándorlás nagy része is ekkor zajlott le. Amíg a kínai nyitást megelőzően főleg délkelet-ázsiai és hongkongi kínaiak jöttek, a nyolcvanas évektől már a szárazföldi Kína bevándorlói dominálnak. Ma közel másfél millió kínai kanadait mutatnak a statisztikák, s egyes régiókban arányuk kimagasló. A nyugati part központjában, Vancouverben nagyon sokan élnek, Richmondban a lakosság több mint 40%-a kínai.

 

Kínai sziget az Indiai-óceánban

A két Kínán és Szingapúron kívül van még egy szeglete világunknak, ahol a kínaiak abszolút többségben vannak. Az Indiai-óceánban fekvő ausztrál területen, a Karácsony-szigeten a lakosság 70%-a kínai.
A kis sziget valaha brit gyarmat volt, majd a második világháború után ausztrál felügyelet alá került.
Jelenleg mintegy 2000 ember lakja, a kínaiak kuliként érkeztek, miután a szigeten rendkívül gazdag foszfátlelőhelyeket tártak fel.
A jelentős önkormányzatisággal rendelkező kis területen egyértelmű a kínai befolyás, az angol mellett a kantonit beszélik.

 

Számok

 

A mintegy ötvenmillió kivándorolt kínai zöme, közel harmincmillióan Délkelet-Ázsiában élnek. A legnagyobb bevándorolt kínai populációval rendelkező országok az alábbiak:

 

Thaiföld 9,392,792
Malajzia 6,960,900
USA 3,794,673
Indonézia 2,832,510
Mianmar 1,637,540
Kanada 1,487,580
Peru 1,300,000
Fülöp-szigetek 1,146,250
Vietnam 970,927
Ausztrália 866,200
Dél-Korea 798,113
Kambodzsa 782,600
Franciaország 700,000
Japán 674,871
Egyesült Királyság 466,000
Venezuela 400,000
Dél-Afrikai Köztársaság 350,000
Olaszország 320,794
Angola 259,000
Oroszország 200,000-400,000
Laosz 190,000
Új-Zéland 180,066
Egyesült Arab Emírségek 180,000
Brazília 151,000
Spanyolország 145,245
Panama 135,000
Argentína 120,000

 

 

Mióta a Kínai Népköztársaság gazdasága elindult a fejlődés útján, a migráció kétirányú folyamattá vált. Sok külhonban élő kínai fektetett be az anyaországban, s a jól képzett munkaerő is egyre gyakrabban választja a szárazföldi munkavállalást.

A KNK a nyitással párhuzamosan változtatott a határon túl élőkkel kapcsolatos politikáján. Amíg a keményvonalas időkben gyanakvással tekintettek az országot korábban elhagyókra, az emigrációt pedig adminisztratív módon akadályozták, Deng Xiaoping regnálása óta egyre jobb kapcsolatokat ápol velük. Jól ráérezvén a diaszpóra hatalmas gazdasági erejére, igyekeztek minél jobban kihasználni a lehetőségeket.

Ma a Népköztársaság próbál jelen lenni a diaszpórák életében, támogatja a kínai nyelvi oktatás megteremtését, fenntartását, s igyekszik a mandarin népszerűsítésére köreikben - nem is kevés sikerrel.

A tömeges kivándorlás kora elmúlt, s ahogy fejlődik Kína, egyre kevésbé valószínű, hogy a kínaiak elárasztanák a bolygó többi részét.

Címkék:kína usa kanada malajzia thaiföld indonézia szingapúr kivándorlás emigráció 1 komment

Liping 2014.10.11. 19:02

Kínaiak a világban 1.

A glóbusz kevésbé befogadó részein rendszeresen visszatérő téma a bevándorolt kínaiak létszáma, a "sárga veszedelem" a xenofóbiára hajlamosabb populációk körében gyakran elhangzó frázis, s riogatásra elsőrangú. Hallottunk mindannyian ilyen véleményeket. A kínaiak elözönlik a világot, s a helyiek lassacskán kisebbségbe kerülnek mindenütt.
A két részből álló poszt mai fele a kínai emigráció történetét hivatott áttekinteni.

 

20111119_WOM924_0.gif

 

A Mennyei Birodalom néhány nagy káoszt, járványt, sorozatos természeti katasztrófát leszámítva rendszerint túlnépesedett agrárország volt a történelmi idők hajnala óta. Hogy abszolút mértékben egész más nagyságrendekben fejezhetjük ki a lakosság számát, az leginkább a mezőgazdaság fejlődésének köszönhető, hiszen az idők során egyre több ember eltartását tette lehetővé.
Érdemi kivándorlásról ennek ellenére a középkorig nem beszélhetünk. Az egyszerű szántó-vető lakosság mobilitási lehetőségei rendkívül alacsonyak voltak, így még a birodalmon belül sem kóvályogtak el egyik területről a másikra. Ez alól kivételt a központilag szorgalmazott átköltözések jelentettek csak, miután Kína területe jócskán megnövekedett, s nagy mennyiségű megműveletlen terület került ellenőrzése alá az északi és nyugati végeken.

Az első, klasszikus értelemben vett kivándorlók kereskedők voltak. Ők voltak az a társadalmi réteg, amelynek tényleges lehetősége volt ezt megtenni. Szabad mozgásuknak és egzisztenciális függetlenségüknek köszönhetően nem voltak gúzsba kötve, így a középkortól kezdődően elkezdték megvetni a lábukat Délkelet-Ázsiában, elsősorban Malakkában, de Csampában, Kambodzsában, Szumátrán és Jáván is.
Malakka, a rendkívül fontos stratégiai ponton fekvő királyság a portugálok megérkezéséig egyenesen kínai vazallus államként funkcionált, a birodalom gondoskodott védelméről. 

 

chinadi2.jpg

 

Ezek a pionírek kezdték el kiépíteni a hídfőállásokat a délkelet-ázsiai régióban, de létszámuk érthető okokból egészen elhanyagolható volt. Az első igazán nagy hullám már a 19. században, a gyarmatosítás fénykorában indult útnak, kuliként, vagyis a nyugatiak által toborzott szerződéses munkásként. A kolóniák általában munkaerőhiánnyal küszködtek, mialatt Kína délkeleti tartományai, elsősorban a mai Fujian és Guangdong a szegénység és az éppen lezajló Taiping-felkelés pusztítása miatt ontották magukból a vállalkozó kedvű jelentkezőket. A kulik általában rendkívül sanyarú körülmények közt végezték rendkívül megerőltető munkájukat, s igen gyakran át is verték őket. Sokan ragadtak pénz nélkül a célországban, akiket kifizettek, ők jellemzően vissza is tértek Kínába.

A kulik révén jelentek meg kínaiak világszerte, Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában, az óceániai szigeteken, s Dél-Afrikában.

 

1317148451_chinese-and-white-miners-sluicing.png

Aranybányász kulik Észak-Kaliforniában

 

 

A császárság 1911-es megszűnése és a hadurak által uralt ország káosza további lakosokat vett rá, hogy a külhonban próbáljanak szerencsét. A Népköztársaság 1949-es megalakításáig, s az ezzel párhuzamosan bevezetett utazási korlátozásokig rengeteg kínai hagyta el az országot, elsősorban a klasszikus délkelet-ázsiai diaszpóra létszámát növelve.

A migráció utolsó, bár lényegesen moderáltabb hulláma a reform és nyitás politikájával bekövetkező enyhülés révén köszöntött be. Megfelelő anyagi háttér mellett immár nem okozott problémát a nyugatra költözés, s ezzel sokan éltek is. Az örökké népszerű USA mellett Kanada és Ausztrália lettek a legfontosabb befogadó államok, de ezek a kitelepülések - a kiutazók anyagi helyzete miatt - egyáltalán nem sértették a célországok érdekeit.

 

A kelet-európai rendszerváltozásokkal párhuzamosan a volt szocialista országokban is megjelentek vállalkozó kedvű kínaiak, az egyik legnagyobb csoport épp hazánkban, kihasználva, hogy a 90-es évek elején nem volt vízumkényszer. Bár számarányukat tekintve nagy mennyiségű bevándorlótömegről nem beszélhetünk ebben a régióban, tevékenységi körük miatt - jellemzően kínai dömpingáruk terjesztésével foglalkoztak - jelentősen formáltak az országok életén.

 

A szerencsét próbáló külföldi munkavállalók legújabb célpontja Afrika. Kína megélénkülő afrikai kapcsolatainak köszönhetően nagy számban jelentek meg munkások a fekete kontinensen. A posztszovjet térségbe történő bevándorláshoz hasonlóan ezen kiutazók zöme sem tartós letelepedés céljából jelent meg, nagy részük idővel visszatér az anyaországba, vagy továbblép egy másik, fejlettebb nyugati államba.

 ________________________________________________________________________

 

Folytatás egy hét múlva.

Címkék:kína kivándorlás emigráció malakka csampa kulik Szólj hozzá!

Liping 2014.09.27. 21:41

Vasutak a világ tetején

Tibetbe vasutat építeni régóta szerepelt Kína céljai között. Már a néhai Kínai Köztársaság első vezetője Sun Zhongshan (Szun Jat-szen) elképzelései között is megjelent az 1910-es években, de a zűrzavaros állapotok miatt soha nem is foglalkoztak a kérdéssel komolyabban egészen az 50-es évekig, a kommunista hatalomátvételig.

Tibet a császárság bukása után de facto független államként létezett egészen az 1950-es annexióig. Bár a mindenkori kínai vezetés soha nem ismerte el, hogy Tibet elszakadt volna, a gyakorlatban nem voltak erőforrások a periférikus terület ellenőrzésére. Nemzetközi elismerés hiányában de jure mindvégig Kína része maradt.

Miután a Népi Felszabadító Hadsereg csapatai segítettek meggyőzni a vonakodó helyieket a kínai állam keblére való visszatérésről, a tényleges igazgatás hatására kialakult helyzet ismét lehetővé tette, hogy komolyan felmerülhessen a vasútépítés.

qinghai-tibet-railway-map-1.jpg

 

Az 1950-es években ez elsőként tervek kidolgozásában nyilvánult meg. Kína eleve nem bővelkedett vasútvonalakban, ezek egy részét a világ- illetve polgárháború sem kímélte, így aztán nem kimondottan a tibeti vonal kapta a legnagyobb prioritást. Felméréseket ugyan végeztek, s nagyjából kijelölték a lehetséges nyomvonalat is, de sem elegendő forrás, sem megfelelő technológia nem állt rendelkezésre ahhoz, hogy ténylegesen belevágjanak a munkálatokba. Tibet Kína magterületével való összekötésének ekkoriban elsősorban katonai okai voltak, az elzárt és koldusszegény tartomány gazdasági értéke nagyjából a nullával volt egyenlő. A hadsereg igényeinek kielégítésére utakat épültek, így lehetővé vált a hosszú indiai határszakasz felügyelete.

1959-re a szomszédos Qinghai tartomány székhelyét, Xininget, a későbbi qinghai-tibeti vonal kiindulópontját bekapcsolták a vasúthálózatba, majd hosszú időre itt meg is rekedt a fejlesztés. Újabb 20 év kellett, mire 1979-ben elkészült a qinghai-tibeti vonal első szakasza a Qinghaiban lévő Ge'ermuig.

Az utasforgalom által 1984 óta használható vasút meghosszítására jó ideig nem került sor, annak ellenére, hogy eddigre már elkezdődött a kínai reform és nyitás politikája, s a központi kormányzat anyagi lehetőségei nagy mértékben javultak. A probléma technológiai jellegű volt, egyszerűen nem volt megfelelő tapasztalat egy ilyen hatalmas magashegyi vasútvonal kiépítéséhez. A Ge'ermu-Lhásza szakasz mintegy 80%-a 4000 méter tengerszint feletti magasságban húzódik, s nagyjából a fele permafrost talajon ível át. A nyolcvanas években egy ilyen kivitelezés szóba sem jöhetett.

Hosszas kísérletezgetések után végül a kínai szakembereknek sikerült megoldást találni a nem mindennapi kihívásra, így 2001-ben megindulhatott az építkezés. Az 1142 km hosszú vonalat rendkívül gyorsan, már 2005-re be is fejezték, s 2006-ban át is adták az utasforgalomnak.

 

Qingzang_railway_Train_01.jpg

 

Az építkezés komoly elővigyázatosságot igényelt. Az 50-es évektől végzett tibeti útépítések során keserű tapasztalatokat szereztek a magaslati betegség áldásos hatásairól, ennek hála a vasút felhúzása során kiemelt figyelmet fordítottak a munkások életének megóvására. Egészségügyi sátrakat húztak fel, nagy számban alkalmaztak orvosokat és nővéreket.

A legnagyobb mérnöki kihívásnak a permafrost bizonyult. Ez a fajta talaj az év nagy részében fagyott, azonban a relatíve melegnek nevezhető nyári hónapokban felső rétegei olvadásnak indulnak. Mivel csak a legfelső részek engednek fel, a táj mocsárrá alakul, s a probléma kezelése nélkül a vasúti pálya egyszerűen megsüllyedne.

A kevésbé érzékeny permafrost részeken a síneket a talajra építették, míg a leginkább veszélyeztetett helyeken magasított pályát alakítottak ki. Hogy meggátolják az olvadást, a talajba különleges hűtőfolyadékkal megtöltött acélrudakat süllyesztettek. A csövekben lévő folyadék a jég olvadáspontjánál hamarabb kezd el párologni, s mivel a párolgással hőt vesz el a környezetéből, így a legkritikusabb hónapokban is fagyottan képes tartani a talajt. A csövek csúcsán a folyadék kicsapódik, s a folyamat kezdődik előről.
Ugyancsak speciális töltéseket alakítottak ki. A megfelelően elhelyezett kövek hűtéséről a tájon állandóan fújó szelek gondoskodnak, s mivel a kövek egy része a talajba van süllyesztve, így ezzel is biztonságos hőmérsékleti értékekről tudnak gondoskodni.

A vasúton futó egyedi szerelvények is különleges kiképzést kaptak. A hatalmas magasság miatt a levegőt oxigénnel dúsítják, elkerülendő a 120 km/h-s sebesség okozta hirtelen fellépő magaslati betegséget. A vonal egy helyen, a Tanggula-hágón kevéssel 5000 méter felett halad el.

 

Tanggula_Railway_Station_2.jpg

 

Miután 2006-ban a fővonal eljutott Tibet központjába, Lhászába, a fejlesztéseknek új dimenziója indult meg, igaz, a grandiózus építkezésnél némiképp visszafogottabb mértékben. Lhászába jutni ugyanis csak az első lépés volt, Tibeten belül még több vasútvonalat képzeltek el.

 

20140621_CNM921.png

 

Az első szárnyvonalat, a leendő Tibet-Xinjiang vasútvonal első szakaszát augusztus 25-én adták át idén mintegy négy éves kivitelezést követően. Lhászát köti össze a tőle nyugatra, valamivel több mint 250 km-re lévő második számú tibeti várossal, Sigacével (Rikeze). A Ge'ermu-Lhásza szakaszhoz hasonlóan ez a mellékvonal is nagy számban tartalmaz hidakat és alagutakat, s valóban embert próbáló körülmények között került kialakításra.

Idén indul a második szárnyvonal kivitelezése, ez keletre, Nyingchi (Linzhi) felé vezet majd, s a későbbiekben onnan ágazik majd el Szecsuán illetve Yunnan felé, kialakítva a szecsuán-tibeti illetve yunnan-tibeti vonalakat is.

Sigacéből Yadong felé terveznek még egy mellékvonalat, amely révén a vonal eljutna az indiai határig is. A már említett Tibet-Xinjiang vasútvonal mellett Sigacéből egy másik szárnyvonal részeként Zhangmu a következő nyugati cél, amely révén pedig Nepál felé nyílna kapcsolat (egy innen Katmanduba vezető vonal ötlete is felmerül időnként, de nem hivatalos szinten).

Tibet vasúti fejlesztése része a Nyugat-Kínában zajló ambiciózus beruházásoknak. Az infrastruktúra megteremtése révén lehetővé válik a területek intenzív fejlesztése. A szállítási költségek miatt Tibet a mai napig drágább, mint a magterület, ezen is sokat segíthet, ha gazdaságossá válik a termékek transzportja. A turizmusra is érezhetően jó hatással vannak a beruházások.

Az ügy érzékeny politikai vetületét ebben a posztban nem feszegetve annyi mindenképp kijelenthető, hogy a vasútépítés a világ tetején nem mindennapi fegyvertény, s bár időbe telt, Kína megbirkózott a feladattal. Nem is akárhogyan.

Címkék:kína tibet vasút qinghai lhásza geermu sigace rikeze nyingchi linzhi 10 komment

Liping 2014.09.13. 13:43

Vendégposzt: A Mennyei Birodalom védelmezői - 2. rész

Folytatódik rudai gyerek posztja a második, s egyben befejező résszel. A kínai haderők fejlődését ezúttal az 1800-as évektől tekinti át napjainkig.

____________________________________________________

 

 

A második világháború végéig

 

A 19. század végén a japánoktól elszenvedett vereség megnyitotta az utat (vagyis elindította a megállíthatatlannak látszó lavinát): Korea Japáné lett, Mandzsúriát pedig ellepték a jegesmedvék cári orosz haderő egységei, akik néhány évvel később lejátszottak egy meccset a japánokkal – ismét utóbbiak győztek, Kelet-Ázsiában uralkodó nagyhatalommá válva ezzel.

 

Közben 1911-1912-ben egy forradalom elsöpörte a több ezer éves monarchiát (az ekkor a trónról leléptetett utolsó császár – aki sok vizet nem zavart, tekintve, hogy ekkoriban úgy hat éves lehetett, úgyhogy valószínűleg jobban el volt foglalva a játékkal, mint azzal, hogy már nem ő a császár –, Pu-ji (Puyi) még szerepet kap majd Kína történetében). Kína névleg az antant oldalán részt vett az első világháborúban (a gyakorlatban a Kínában lévő német koncessziós területek japánok és britek általi elfoglalásán kívül nem sok minden történt azonban), majd megkezdődtek azok a féktelen húszas évek: felbukkannak a kommunisták, akik igyekeznek minél több hatalomra és befolyásra szert tenni a gyakorlatilag hadurak által ellenőrzött Kínai Köztársaságban.



 434px-Sunyatsen1.jpg

 Szun Jat-szen, a császárságot elsöprő forradalom "atyja", rövid ideig Kína vezetője.

 

 

 

 

1927-ben kenyértörésre kerül sor: a Koumintang (Guomindang) (mint köztársasági kormány) igyekszik egyszer s mindenkorra leszámolni Maoékkal, s fordítva. A testvéries eszmecsere (mely alsó hangon is milliós számban követelt halálos áldozatokat) levesébe azonban a felkelő nap országa egy hatalmas adagot k... szóval a japánok alaposan belerondítanak a kínai belháborúba. 1931-ben elfoglalják Mandzsúriát, a húsz évvel korábban megbuktatott utolsó kínai császárt pedig megteszik az itt létrehozott bábállamuk, Mandzsukuo elnökének, majd császárának.

425px-Chiang_Kai-shek_Colour.jpg 

Csang Kaj-sek, a Kínai Köztársaság meghatározó vezetője a polgárháborús vereség előtt és hosszú ideig utána is.

 

1937-ben aztán a japánok úgy döntenek, hogy ráteszik kezüket Kína többi részére is, s kezdetét veszi a második japán-kínai háború (amelyet egyesek a második világháború kezdetének tartanak). A Koumintang és a KKP ideiglenesen fegyverszünetet köt (ráérnek még lerendezni a nézeteltéréseiket akkor, ha kiiktatták a japánokat...), s közös erővel veszik fel a harcot az egyre szemtelenebbé váló japán hódítókkal szemben, jelentős nyugati (elsősorban amerikai) támogatással. 1945-ben aztán a japánok leteszik a fegyvert, a kínai-kínai mérkőzés pedig ott folytatódik, ahol abbahagyták.

NRA_march.jpg

Nem, ők nem német katonák, hanem németek által felszerelt kínaiak. A polgárháborúból sokan próbáltak meg ilyen-olyan módon hasznot húzni. Mind a németek, mind a szovjetek hatalmas összegekkel támogatták az egyik, vagy másik harcoló felet (később az amerikaiak is természetesen).

 

 

 

A Mandzsúriában állomásozó japán Kvantung-hadsereg (amely a második világháború idején már milliós létszámú hadseregcsoport) gyakorlatilag államot alkotott az államban (nem csak mandzsu, hanem japán viszonylatban is), s ugyan Mandzsukuónak szintén volt saját hadserege és flottája (japán fegyverekkel, japán elvek szerint kiképezve, részben japán főtisztek irányítása alatt), nem kérdéses, hogy a kettő közül melyik képviselt igazi erőt – bár előbbivel 1945 augusztusában viszonylag rövid idő alatt végzett a győzedelmes Vörös Hadsereg.

 

Japanese_Surrender_China_1945.jpg

 A második világháború végén magukat megadó japán katonák. Ez a háború nem úriemberek konfliktusa volt. Sajnos több millió civil is életét vesztette a kegyetlenkedésekben.

 

 

 

Újra egymás ellen

 

A következő években aztán szépen-lassan a Csang Kaj-sek (Jiang Jieshi) vezette köztársaságpárti erők visszaszorulnak, a kínai Vörös Hadsereg meg győzelmet győzelemre halmozva foglalja el Kína mind nagyobb részét.

 

A polgárháború a Kínai Népköztársaság kikiáltásával, 1949. október 1-jével gyakorlatilag véget ér, Csang Kaj-sek és több százezer követője pedig az amerikaiak ellenőrizte Tajvanra menekül, ahol hosszútávon rendezkednek be (olyannyira, hogy a sziget felett Peking máig nem tudta megszerezni az ellenőrzést).

 

Kisebb összecsapásoktól eltekintve a Tajvani-szoros egymással szemközti partján létező két Kína – szerencsére – azóta sem nagyon feszítette egymásnak izmait, reméljük, ez hosszú távon így is marad.

 

Út napjainkig

 

Létrejött tehát a Mao vezette népi Kína, amelynek alig megpihent csapatai rögtön bizonyíthatták felkészültségüket a szomszédban, amikor Kimék helyzete kellemetlenre fordult: önkéntesei (értsd: a gyakorlatban a reguláris hadsereg egységei) megakadályozták a Koreai-félsziget egészének jenkik általi elfoglalását, s visszaszorították a nem véletlenül jenkik vezette ENSZ-csapatokat a kiindulási pontig (mármint az északiak kiindulási pontjáig), hozzájárulva ezzel a félsziget békéjének megteremtéséhez, testvéri segítséget nyújtva a bátor koreai népnek az imperialista agresszorok (és déli bábjaik) elleni, máig tartó harcához, satöbbi, satöbbi.

 

Kína a következő évtizedekben még párszor háborúba bonyolódott (1962-ben, a kubai rakétaválsággal szinte teljesen párhuzamosan kiigazították a vitás indiai határokat, nagy pofont adva ezzel Nehrunak, majd 1979-ben Vietnammal csaptak össze – itt már sok eredményt nem értek el), illetve rendszeresen vetette be milliós hadseregét a belső rend fenntartásához (Tibetet például elfoglalták, majd levertek néhány felkelést is, s a Tienanmen-téren sem bántak éppen kesztyűs kézzel a tüntető diákokkal).

 

A bloggazda által már megénekelt, szovjetek elleni „határincidenseket” majdnem el is felejtettem. No igen, gyakran előfordult, hogy a sárkány és a medve nem éppen baráti viszonyt ápolt egymással...Jelen esetben azután mérgesedett el a két óriás közötti viszonyt, hogy kiderült: Mao nem kíván alárendelt szerepet játszatni a szovjetekkel szemben. A kérdés rendezését végül a glasznoszty hozta el.

504px-Chinese_nuclear_bomb_-_A2923.jpg

Kína első atombombája, mely jelentős részben szovjet támogatással készült.

 

 

1964 október 16-án, egy minden bizonnyal szép őszi napon a nyugati sivatagban újabb, vakítóan világos nap virradt a Mennyei Birodalomra: Kína végrehajtotta első kísérleti atomrobbantását, ezzel csatlakozott a hagyományos atomhatalmak ötös csoportjához.

 

Napjaink

 

Napjainkban Kína a világ létszámát tekintve legnagyobb hadseregével büszkélkedhet, amit roppant eufemisztikusan Népi Felszabadító Hadseregnek hívnak. Önmagában a majdnem 2,5 milliós hadsereg persze óriásinak tűnhet, de ha hozzátesszük, hogy Kínában él majdnem minden hetedik ember a Földön, akkor rögtön árnyaltabbá válik a kép (arról nem is beszélve, hogy az utóbbi évtizedekben fokozatosan csökkentették a létszámot).

 

Ezek a katonák a három hagyományos haderőnemben (szárazföldi erők, légierő, haditengerészet), valamint a nukleáris fegyvereket és a hadászati rakétákat kezelő negyedikben, az úgynevezett második tüzérségi hadtestben szolgálnak.

 

800px-Type_99_MBT_front_left.jpg

Egy Type 99-harckocsi. 

 

Ami a fegyverzetet, felszerelést illeti: nem akarom szaporítani a szót, s statisztikával fárasztani a Tisztelt Közönséget (egyébként is már hosszúra nyúlt az iromány...), így csak néhány gondolatot ezekről: általánosságban elmondható, hogy Kína korábbi tömeg-hadseregét (több tízezer harckocsi, tüzérségi eszköz, több ezer repülőgép, több száz hadihajó, a többség gyakorlatilag már elkészültekor ócskavas-kategória), vagyis a mennyiséget az 1990-es évektől fokozatosan felváltja a minőség. Jóval kevesebb a haditechnikai eszköz, azok többsége azonban már a kor követelményeinek megfelelő (Type 99 harckocsi, J-10-es harcászati repülőgép, Type 051C légvédelmi rombolók, satöbbi).

 

800px-J-10a_zhas.png

Az első, teljesen kínai fejlesztéssel (???) készült harci repülőgép, a J-10-es.

 

 

A kínai haderőt szovjet minta alapján katonai körzetekre osztották fel, amelyek az ország egy-egy régióját fedik le. A hadsereg legmodernebb fegyverekkel felszerelt, elit egységei az ország keleti részén, elsősorban a Tajvannal átellenes parton állomásoznak (vajon miért...), de természetesen azért odafigyelnek más területekre is (Tibetre, s az ott húzódó kínai-indiai határra gondolok itt).

 

Ami a hadseregben rendszeresített fegyvereket, valamint azok származását illeti: Kínára (s a hadseregére is) gyakran sütik rá, hogy nem képesek semmit sem saját kútfőből létrehozni, hanem csak másolnak és másolnak ezerrel. Ennél azért sokkal árnyaltabb a kép: persze aki Kínába exportál fegyvert, annak számolnia kell vele, hogy teszem azt a Szu-30-as repülőgép hamarosan J-11-es név alatt gyártásra kerül, de itt már nem csak az 1950-es évekre jellemző szolgai másolásról van szó, hanem gyakran jóval potensebb, továbbfejlesztett eszközről. Vagyis a kínaiak megveszik az alapokat, azokat pedig felturbózzák (jó példa erre a kínai haditengerészet legújabb büszkesége, az ex-szovjet/ukrán repülőgép-hordozó, a Varjag Liaoning). Amit meg esetleg nem tudnak megfelelő minőségben legyártani, azt persze nagyobb mennyiségben megveszik (még a nyugatinál egy fokkal rosszabb gyengébb alacsonyabb élettartammal bíró orosz hajtóműveket sem tudják megfelelően utángyártani, ezért egy darabig még kénytelenek importálni a mackótól...).

 

CNS_Liaoning_(CV-16).jpg

 A kínai haditengerészet jelenlegi büszkesége, a Liaoning (ex-Varjag) repülőgép-hordozó.

 

 

Ez persze nem vigasz azoknak a gyártóknak, akik eladják a terméküket Kínába, aztán néhány évvel később azt tapasztalják, hogy a produktumukon nem a (teszem azt) Made in Russia felirat, hanem a Made in China szöveg díszeleg.

 

A jövő

 

Ami általánosságban elmondható: Kínának számos szomszédjával szemben van vitás ügye (India, Vietnam, Japán, satöbbi), s bizony előfordulhat, hogy ezeket nem sikerül békés úton rendezni. Nem véletlen, hogy Kína gőzerővel fejleszti haderejét (amely képességeit tekintve azért még jócskán lemaradásban van a világ vezető hatalmával, az Egyesült Államokkal, de még Oroszországgal szemben is), de nincs kizárva, hogy az idő nekik dolgozik, sőt.

 

A most még a múlt tömeghadseregének hátrányait eltüntetni akaró Kína a jövőben a világ vezető gazdasági és katonai hatalma lesz, ehhez sok kétség nem férhet. Számos kihívásra kell felkészülniük (a már említett határviták mellett a jövőben megoldást kell találniuk a tengeri kereskedelmi útvonalak – például Afrika-Kína viszonylatban – megvédelmezésére, illetve Kínának is küzdenie kell a terrorizmussal).

 

USS_Enterprise_(NCC-1701),_ENT1231.jpg

Egy illusztráció a Népi Felszabadító Hadsereg jövőbeni csúcs-fegyveréről, a Jáde-nyúl csillaghajóról.

 

Hogy ez mennyire fog sikerülni nekik, az még a jövő zenéje, az viszont biztos, hogy ahogy a múltban, vagy a jelenben, úgy a jövőben is szép számmal fognak akadni olyan kínaiak, akik akár az életüket is feláldozzák hazájuk, a Mennyei Birodalom védelme érdekében.

Címkék:kína japán taiwan hadsereg mandzsukuó csang kaj-sek Szólj hozzá!

Liping 2014.09.06. 11:36

Vendégposzt: A Mennyei Birodalom védelmezői - 1. rész

Ezen a blogon is folytatódik a vendégposztok hagyománya, így ma rendszeres kommentelőnk, a hadtörténet területén mindig is okosat író rudai gyerek örvendeztet meg benneteket egy bejegyzéssel. Mivel hosszú, így két részben kerül megjelenítésre. Íme az első, fogadjátok a bemutatkozását nagy örömmel.

A nevek esetében a pinyint (kivételesen zárójelben) pótoltam.

_____________________________________________________________________________

 

A kezdetek

 

Kína, mint a világ egyik legrégibb, ma is létező országa és civilizációja, a történelemben számos alkalommal keltette fel külső hatalmak érdeklődését – s ezek a hatalmak nem feltétlenül mindig békés szándékkal érkeztek.

 

Már az egységes Kína első császára, Csin Si Huang-ti (Qin Shi Huang) is – aki nem okos diplomáciával, hanem nyers túlerővel tette egységessé a hadakozó fejedelemségek birodalmát – felismerte, hogy a nem éppen jószomszédi politikát folytató, északon élő nomád törzsekkel (köztük a később Európában komoly, Róma-rengető karriert befutó hunokkal), vagyis a barbárokkal szemben valamit tenni kell, így hozzálátott egy már korábban létező északi erődrendszer modernizálásához, bővítéséhez (amely a ma ismert Nagy fal alapja volt).

640px-Terracotta_Army_5.jpg

A híres agyaghadsereg egy harcosa. A katonákat rendkívül élethűen hozták létre készítőik. Állítólag nehéz lenne találni két, teljesen egyforma arcformát.

 

Csin Si Huang-ti örök túlvilági álmát több, mint két évezreden keresztül a világ talán legismertebb kínai katonái védelmezték. Az Agyaghadseregnek körülbelül 8000 tagja van, harci szekerekkel, lovakkal felszerelve. Arról nincsen információ, hogy bármikor erőszakot alkalmaztak volna uralkodójuk védelme érdekében, bár nem biztos, hogy evilági ellenséggel kellett megküzdeniük.

Qinshihuang.jpg

 

Akit az agyagkatonák védelmeztek: az egységes Kína első császára, Csin Si Huang-ti (kínai császárként uralkodott: i. e. 221 - i. e. 210-ig)

 

A későbbi évszázadokban hol tovább bővítették ezt a rendszert, hol pedig egyáltalán nem is használták, vagy egyáltalán nem töltötte be azt a szerepet, amit szántak neki – mint például a Dzsingisz kán vezette mongolok támadása után, amely a Kína feletti évszázados mongol uralmat eredményezte. Apropó mongolok: kínai harcosok szép számmal vettek részt a mongolok világhódító terveinek megvalósításában (még a mai Irak meghódításánál is ott találjunk kínai barátainkat).

 

Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy kínai volt a mai napig egyik legnagyobb hatással bíró hadtudományi mű, a Háború művészete szerzője is, akit Szun-ce (Sunzi) néven ismert meg a világ. A több, mint két és félezer évvel ezelőtt megfogalmazott tételei ma is nagyon hasznosnak bizonyulnak, s nem csak a csatatereken, hanem a civil életben is.

 

GreatWallTower.jpg

A Csin Si Huang-ti által felpörgetett projekt eredménye, a kínai Nagy fal (a képen látható szakasz az egyik legújabb, mindössze alig 600 éves). Bár nagy reményeket fűztek hozzá, több, mint 1800 éves fennállása alatt sokszor nem tudta betölteni a fő funkcióját.

 

Az utolsó kínai származású uralkodóház, a Ming-dinasztia idején a Nagy fal elérte végleges, mai formáját, de úgy tűnik, a belefektetett pénz és energia (az építés során meghalt emberek ezreiről nem is beszélve) feleslegesnek bizonyult: Kínát ismét észak felől érte támadás, s ismét egy nomád nép (a mandzsuk) adta Kína uralkodóit. Ekkortól (vagyis a 17. század elejétől) a Nagy falat már nem használták védelmi célokra; lassan elindult az enyészet útján, hogy aztán századok múlva ismét hatalmas seregek ostromolják: a turistáké).

 

A 19. században

 

Bár Kína számos eszköz, találmány hazája (elég csak az olyan, ma már mindennapi dolgokra gondolni, mint amilyen a papír, a nyomtatás, az iránytű vagy éppen a puskapor), a 19. századra a technika fejlettségében jelentősen lemaradt a nyugati (elsősorban európai) államok mögött, különösen a haditechnika terén.

Chinese_Troops_Drilled_by_Foreigners_1867-1868.png

Kínai katonák az 1860-as évekből.

 

Ez önmagában persze nem lett volna probléma, hiszen a Csing-uralkodóknak (Qing) kisebb bajuk is nagyobb volt annál, mint hogy világhódító hadjáratokat indítsanak, ez fordítva már nem működött: az európai gyarmatosító nagyhatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, később meg már az Egyesült Államok, Németország és a feltörekvő Japán is) úgy gondolták, hogy nincs is jobb annál, mint egy több százmilliós potenciális piac, kiaknázatlan gazdasági lehetőségek (mert a biznisz az biznisz), s ami sokak számára fontos volt: milliónyi megtévedt lélek, akik csak a nyugati misszionáriusok segítségére várnak (lett is belőle nagy balhé).

 

Az ilyen-olyan okokból felbukkanó európaiakkal szemben Kína ideig-óráig megpróbált védekezni (ópiumháborúk), de az ezen csetepatékban elszenvedett vereségek végül félgyarmati sorba lökték a Mennyei Birodalmat.

Chinese_officers_with_Montigny_Mitrailleuse.jpg

Kína tisztek hagyományos öltözékben, már modern fegyverekkel.

 

 

 

Aztán eljött az 1894. év, amikor Ázsia két nagyhatalma (a ring egyik oldalán a hanyatló, de még mindig erősnek tartott Kína, a másikon a feltörekvőben lévő Japán) Korea ürügyén összemérhette erejét. A háború, amelyben Kína legjobban felszerelt haderői (az északi Beiyang-hadsereg és flotta) megütköztek a nyugati sztenderdek szerint felszerelt és kiképzett japán erőkkel (tehát nem páncélba öltözött, kardos szamurájok keltek át a Japán-tengeren), Kína megsemmisítő és megalázó vereségével zárult – innentől kezdve tény volt, hogy Kínával, mint katonai hatalommal már nem kell számolni.

 

800px-JapanPunch29September1894.jpg

19. század végi karikatúra, ahogyan akkor látták Japán és Kína harcát (nem, az a pöttöm emberke nem Kína)

 

Ekkoriban Kínában nem igazán létezett egységes irányítás alatt lévő, egységesen kiképzett és felszerelt hadsereg, inkább csak az egyes tartományurak által irányított lokális erők. Ezek egyike volt a Beiyang-hadsereg és -flotta, amelyek már nyugati elvek alapján szervezett egységek voltak, nyugati felszereléssel.

 

_________________________________________________________________________

A folytatás jövő héten várható.

Címkék:kína japán hadsereg agyaghadsereg beiyang qin shi huang Szólj hozzá!

Liping 2014.08.31. 18:34

Egy apró, de hatalmas ember Kína élén: Deng Xiaoping

Alig több mint egy hete, augusztus 22-én volt 110 éve, hogy Deng Xiaoping, a modern kori Kína egyik legmeghatározóbb, s minden bizonnyal legsikeresebb politikusa megszületett egy szecsuáni kis faluban. Neve egybefonódott a kínai reform és nyitás politikájával, s irányítása alatt következett be az a gigantikus fejlődés, amivel Kína ismét tényezővé vált a világban.
Lássuk, ki is volt ez az ember, s miért is volt annyira jelentős, amit tett.

 dengbillboardshzh.jpg

Deng déli körútjáról emlékező óriásplakát Shenzhenben

 

Deng, miután még Kínában elvégezte az elemi iskolát, Franciaországba került ösztöndíjjal, ahol aztán megismerkedett a marxista eszmékkel. 1924-től a Kínai Kommunista Párt (KKP) tagja is lett, s mire visszaért Kínába, már teljes harci lázban égett a hozzá hasonló fiatalokhoz hasonlóan.

A polgárháborúban egyre magasabbra került a ranglétrán, olyan befolyásos támogatóknak köszönhetően, mint a későbbi miniszterelnök Zhou Enlai, no meg azért is, mert az általa vezetett csapatok meglehetősen sikeresek voltak. Miután 1949 októberében megalakult a Kínai Népköztársaság, délen még zajlottak a harcok. A Guomindang utolsó bástyájaként számon tartott Chongqing ellen Deng csapatai indultak meg, s fel is szabadították a várost. Eredményeinek hála, Deng lett a nagyváros, s egyúttal a KKP egész délnyugati szekciójának első számú vezetője.

1952-ben a fővárosba került, s beindult az országos politikai karrierje is, többek közt a miniszterelnök, Zhou Enlai helyettese is lett. Óvatos és taktikus emberként nyíltan nem bírálta Maot, még a nagy ugrás, s annak kudarca idején sem, helyette inkább szép csendben, az államelnök Liu Shaoqivel együtt átvették a gazdaság irányítását, Maonak lényegében szimbolikus szerepet hagyva az állam élén. Eddigre Deng már egyértelműen a pragmatikus megközelítéseket pártolta, s már 1961-ben elhagyta a száját a később széles körben elhíresült mondása: "mindegy, hogy fekete vagy fehér a macska színe, a lényeg, hogy egeret fogjon." Felszólalt a népi kommunák átalakítása ürügyén is, az egyéni érdekeltség valamilyen formájának bevezetését pártolva.

Liuval közösen reformokat léptettek életbe, hogy valahogy kiigazítsák a nagy ugrás során elkövetett hibákat, s nekiálltak a maói őrületben meghozott döntések visszavonásának is.
A Nagy Kormányos, Mao, veszélyben érezve hatalmát, a KKP és a hadsereg vezetőjeként (ezeket a pozíciókat azért megtartotta a háttérbe vonulás évei alatt is) élvezett befolyását felhasználva 1976-ban kirobbantotta a kulturális forradalmat. A zűrzavart ellenfeleinek kiiktatására használta fel, Deng kénytelen volt lemondani minden pozíciójáról, mi több négy évre egy vidéki traktorgyárba küldték dolgozni egyszerű munkásként. Legidősebb fiát megkínozták, s kidobták az ablakon, azóta is rokkantként él.

Amikor Zhou Enlai súlyosan megbetegedett, sikerült meggyőznie Maot Deng rehabilitásáról, s így az 1974-ben ismét miniszterelnök-helyettes lett, gyakorlatilag ő vitte az ország napi ügyeit. Óvatosan, ellenfeleinek felbosszantása nélkül próbált meg dolgozni, s a gazdaságba ismét életet lehelni. Az ultrabalos "négyek bandája" már 1975 végétől elkezdte kóstolgatni, lévén Mao eddigre már súlyos beteg volt, s Dengben látták - ebben nem tévedtek - a legerősebb potenciális kihívót.
Legnagyobb támogatójának, Zhou Enlainak 1976-os halála után aztán kihullt alóla a talaj, s nyílt kampány indult ellene. Ismét lefokozták, s kvázi házi őrizetben tartották hónapokig. Zhou utódjául sem őt, hanem a teljesen jellegtelen Hua Guofenget választották meg.

 

Ez a másodszori meghurcolás - mind Deng, mind az ország - szerencséjére nem tartott sokáig. Szeptember 9-én Mao is kimúlt, s Hua villámgyorsan letartóztatta a "négyek bandáját". Ő ekkor még abban a hitben volt, hogy a birodalom vezetője, de a gyakorlatban innentől már Deng volt a nyerő. A hadsereg legbefolyásosabb veteránja volt, s Hua kénytelen volt rehabilitálni. Egy évvel később már ismét Deng volt a miniszterelnök-helyettes, a Katonai Bizottság helyettes vezetője és a hadsereg vezérkarának feje.
Rövid idő alatt Hua fejére nőtt, de elődjeivel ellentétben nem alkalmazott semmiféle retorziót a vesztessel szemben, még annak KKP Központi Bizottsági tagsága sem került veszélybe, s békésen visszavonulhatott. A miniszterelnöki és a pártfőtitkári posztra Deng emberei kerültek.

A kulturális forradalommal való leszámolás már az 1977-es "pekingi tavasszal" megkezdődött, amely során annak nyílt kritikájára hívtak fel. Ez egyúttal Deng hatalmának megszilárdulását is elősegítette, hiszen minél több szó esett az évtizednyi rémálomról, a korábbi vezetők annál rosszabb színben tűntek fel, az olyan meghurcoltak, mint ő, pedig annál népszerűbbé váltak.

1978-ban, erejének tudatában, s immár Kína megkérdőjelezhetetlen vezetőjeként - ebben a komikus az volt, hogy ekkor a legfontosabb posztokat még Hua töltötte be, de nem állt mögötte támogatás - látogatást tett Délkelet-Ázsiában, megvizsgálva az ottani "kis tigrisek" sikerét.
Felszámoltatta a kommunákat, a földet bérletként kiadták a parasztságnak, s ezzel megkezdődött a kínai reform és nyitás politikája. A parasztságnak vállalnia kellett, hogy egy bizonyos mennyiségű terményt kötött áron ad el az államnak, de a felesleggel szabadon gazdálkodhattak. Az eredmény villámgyorsan megmutatkozott, alig néhány év alatt többszörösére nőtt a mezőgazdasági termelés.

dengrodeo.jpg

Deng rodeón az Egyesült Államokban

 

1979-ben végre az USA is a Kínai Népköztársaságot ismerte el Kína törvényes képviselőjeként, ezzel a nyugattal folytatott kapcsolatok is újult erőre kaptak. Deng, elsőként a kínai vezetők közül Amerikába látogatott, találkozott Nixonnal.

A reformok jöttek sorban. Az esetek nagy részében nem Deng volt az értelmi szerző, de olyan légkört teremtett, amelyben a helyi vezetőket ösztönözte az újításokra. Ami valahol bevált, azt aztán elkezdték szélesebb körben is alkalmazni.

Mao sorsáról 1982-ben döntött. A nagyon azóta sem sűrűn bolygatott ítélet szerint a "Nagy Kormányos" tetteinek 70%-a jó, 30%-a rossz volt, a "kulturális forradalom" során elkövetett szörnyűségeket pedig nagyjából rákenték a "négyek bandájára". A legitimitás megtartása miatt hozott szentencia azonban nem jelentette a maói örökség folytatását. Deng szakított a szocializmussal, a kínai rendszer új neve is ezt tükrözte: szocializmus kínai sajátságokkal. Ebbe aztán azóta minden belefért, a szocialista piacgazdaságtól kezdve a nyugati kapitalisták befektetéseiig.

Hogy a nyugati tőkét az országba vonzza, úgynevezett különleges gazdasági övezeteket hozott létre, amelyekben hatalmas kedvezményeket, s 99 éves földbérleti szerződéseket kínáltak a befektetőknek. Hogy mi nőtt ki ezekből, arra talán a legjobb példa Shenzhen, mely maga is így kezdte meg pályafutását.

1987-től egyre inkább kezdett a háttérbe vonulni, s 1989-ben mondott le utolsó hivatalos posztjáról, amivel - példát mutatva - egyúttal sikerült eltávolítania a többi túlkoros vezetőt is, de még továbbra is a legbefolyásosabb személy maradt. Vezérelveinek megfelelően sikeresen szétválasztották a legfontosabb pozíciókat, elkerülendő a hatalmi koncentrációt. 

Az 1989-es Tiananmen-téri események idején Deng is az erő alkalmazását támogatta, de az, hogy idáig fajulhattak a történések, hatalmának gyengülésével is együtt járt.
A tüntetés katonai úton történő leverése miatt Kína szankciókkal volt kénytelen szembenézni, s az addig már évtizede töretlenül fejlődő gazdaság is megtorpanni látszott. Kialakulóban volt egy, a dengi reformokat megkérdőjelező vagy egyenesen elutasító szárny is a vezetésben.

 

dengsoutherntour.jpg

A dél-kínai körút során 1992-ben

 

1992-ben így, életművét veszélyben érezve, erejét még egyszer latba vetve dél-kínai körutat tett, meglátogatva Kantont, Shenzhent, Zhuhait és Shanghait. A reformok mellett állt ki, számtalan beszédet mondott, bírálta a kétkedőket és veszélyesnek nevezte a párt baloldali elhajlóit.
Az útról eleinte Pekingben és az országos médiában szándékosan nem vettek tudomást, lévén az irányítás Deng ellenfelei kezében volt. Shanghaiban, s délen azonban ment a hírverés, s idővel a hangokat nem lehetett elfojtani, s a reformok felszámolásának veszélye is elmúlt.

Deng innentől kezdve egészen 1997-es haláláig eltűnt a nyilvánosság elől. Bár élemedett kora miatt lehetett rá számítani, a hír megrázta az országot, s Maoéhoz hasonlóan nemzeti gyászt szült. A zászlókat egy hétre félárbocra eresztették, az aránylag egyszerű temetést közvetítette a média, s Denggel kapcsolatos műsorokkal volt tele az összes csatorna. Hogy ez már mégsem ugyanaz a Kína volt, azt jól jelzi, hogy egyszerűen Deng elvtársként hivatkoztak rá a szertartáson, s kérésének megfelelően testét is elhamvasztották (szerveit kutatási célokra ajánlotta fel), nem került mauzóleumba, mint elődje.

 

 dengfuneral.jpg

Kína Deng uralma alatt lépett át a normalitásba, Deng személye kellett ahhoz, hogy a régi rendszert le lehessen bontani. Több százmillió ember életszínvonala javult drámai mértékben, olyan mértékű gazdasági növekedést produkált az ország annyi időn át, amire eddig még nem volt példa.
Kínában a tekintélye kikezdhetetlen, azóta is mély tisztelet övezi. Nyugodtan nevezhető a legnagyobb kínai államférfinek.

Címkék:kína reform nyitás mao zedong kulturális forradalom deng xiaoping zhou enlai hua guofeng liu shaoqi 9 komment

Liping 2014.08.23. 10:01

Egy ország - két rendszer

Lassan 20 éve már annak, hogy a brit korona egykori ékköve, Hongkong visszakerült a kínai anyaországhoz. Rá két évvel, 1999-ben aztán a portugál tengeren túli terület, Makaó is követte a szép példát, ezzel a kínai országegyesítési project három láncszeméből kettő ki is lett pipálva. Taiwan egyhamar nem várható, hogy csatlakozik a sorba, de a bejegyzés témája most nem is a szigetország, hanem a két visszatérő története.

Hongkongot az angolok egyenlőtlen szerződéseknek köszönhetően hasították ki Kínából. Miután a császári udvarnak egészen kiválóan megfelelt, hogy a külföldiek a kelendő kínai holmikért ezüstpénzzel fizetnek, ezen nem is szeretett volna változtatni. Technológiai elmaradásukról sokáig nem vettek tudomást, így aztán nem igényelték a külföld áruit sem, ami nem tette lehetővé az angoloknak jobban megfelelő külkereskedelem kialakulását.
Az udvar minden próbálkozást meghiúsított, s különböző taktikákkal élve igyekezett az időt húzni, s a külföldieket egymás ellen fordítani. Próbálkozása annyiban sikeres volt, hogy Kína nem került közvetlenül egyik hatalom birtokába sem, de a "fehér ördögök" azért elérték, amit akartak, ha másképp nem ment, erőszakkal.

Hong_Kong_map.jpg


Az első ópiumháború után Hongkong szigetét szerezték meg brit birtokként, majd 1860-ban, a második ópiumháborúnak köszönhetően a szomszédos Jiulong/Kowloon-félszigetet is, majd később bérleti szerződést kényszerítettek ki 99 évre a Hongkong területének zömét kitevő ún. "új területek" megkaparintására.

A briteknek nem szolgálta érdekét az ezüst Kínába áramlása, mivel meglehetősen költségessé tette az országgal való kereskedelmet. Kreativitásuk bizonyítékaként elkezdték ópiummal elárasztani Kínát, megteremtve azt a külföldi terméket, amire így immár akadt kereslet a Mennyei Birodalomban.

tumblr_m4usazjTf21rnqa79o1_500.jpg

A gazdaságiak mellett hamar nyilvánvalóvá váltak az ópium munkaerőre gyakorolt hatásai is, s a megcsappanó bevételekkel szembesült udvar nem tűrhette szó nélkül a helyzetet. Az erőviszonyokat rendkívül rosszul mérték fel, ennek köszönhetően csúfos vereségek, s korábban soha nem tapasztalt megalázó szerződések jöttek. Az ópiumháborúkkal beköszöntött Kína mélyrepülése, s igencsak komoly munka, s minden érhető kritika ellenére komoly siker, hogy az államiság még ezekben a zűrzavaros korokban is fennmaradt. 

Ez a bérlet járt le 1997-ben, s mivel mostanra Hongkong ezek nélkül életképtelennek tekinthető, meghosszabbításáról Peking pedig hallani sem akart, így került sor a brit-kínai tárgyalásokra a gyarmat jövőjével kapcsolatban.

A portugálok Kínában másképp próbálkoztak. Feltehetően ügyesebben szót értettek a császári udvartól távoli mandarinokkal, így nemes egyszerűséggel olyan keményen megkenték őket, hogy Makaóban sikeresen be is vackolták magukat némi éves járadék fejében. Így egészen 1888-ig, több mint háromszáz évig csak bérelték a területet, majd a megkötött, kínai részről a kornak megfelelő lelkesedéssel aláírt egyezmény elismerte a portugál fennhatóságot.

macau-hongkong-map.gif

 

Maoék negyvenes évek végi hatalomra kerülése után katonailag még az akkoriban enyhén szólva nem túlfejlett Kínának sem jelentett volna hatalmas kihívást a gyarmati sebek felszámolása, ezekre azonban józan gazdasági megfontolások miatt, s mert Nagy-Britannia azonnal felhagyott Taiwan elismerésével, kísérletet sem tettek.
Az 1974-es portugál események után az ország szabadulni igyekezett megmaradt gyarmatbirodalmától, ennek keretein belül 1975-ben fel is ajánlották Makaó visszaadását, ám ettől akkor Kína még elzárkózott.

A Makaónál sokkal lényegesebb Hongkong lebegett a szemük előtt, s 1983-ban, a már Deng Xiaoping vezette Kína tárgyalásokat kezdett a britekkel a kérdésről. A kedélyek megnyugtatása végett, s mivel ekkor már zajlott a reform és nyitás politikája is, a kínai fél a kezdetektől rendkívül pragmatikus hangot ütött meg.
Mindenképp úgy szerette volna visszaszerezni a szuverenitását, hogy az ne járjon együtt a gazdag kolóniák elértéktelenedésével. 

3980616-3x2-940x627.jpg

Deng Xiaoping és Margaret Theacher

 

 

1984-ben így aztán a britekkel, s rá három évre ennek mintájára a portugálokkal is megegyeztek a visszacsatolástól számított 50 éven belüli komoly garanciavállalások mellett. Ezekkel szavatolták, hogy mindkét terület magas fokú autonómiát élvezhet, belügyeikbe Peking nem szól bele, s gazdasági rendszerük is érintetlen marad. (Ez utóbbinak ma, amikor a szárazföldi rendszer legfeljebb nevében szocialista, már nincs sok gyakorlati jelentősége, de a nyolcvanas években, amikor az átalakulás még gyerekcipőben járt, nagyon is merész gondolat volt.)

Hogy 2047, illetve 2049 után pontosan mi lesz, arról kevés szó esik, de elviekben semmi nem akadályozza azt, hogy a szisztéma akár önkéntes alapon folytatódjon.
Makaó és Hongkong ma állam az államban. Bár jogilag mindkettő Kína része, közigazgatási szempontból ún. különleges igazgatású területek, s a gyakorlatban kvázi önálló államként üzemelnek. Külpolitika és védelem terén Peking az úr, de a szárazföldtől rendes határ választja el őket, s a kínai lakosság nem is léphet be engedély (lényegében útlevél, de miután hivatalosan belföld, nem így hívják) nélkül egyikbe sem.

Az időnként szóba kerülő további országegyesítés során a szárazföldi fél többször is feldobta már az egy ország - két rendszer lehetőségét, de eddig a taiwaniaknak inkább a jelenlegi status quo tűnik nyerőnek. Megoldás a kérdésben egyhamar nem is várható. 

Címkék:kína taiwan hongkong portugália makaó ópiumháború nagy-britannia egy ország - két rendszer 6 komment

Liping 2014.08.17. 12:03

A kínai-vietnami háború

A Kínai Népköztársaság már jó ideje sokkalta inkább feszültségcsökkentő tényezőnek tekinthető a világban, mintsem olyan hatalomnak, amely a konfliktusok kiélezésében lenne érdekelt. Ennek megvan a maga oka: olyan szintű függés alakult ki Kína és a világ között, hogy valójában nem is engedheti meg magának az ország vezetése, hogy komolyan elmérgesedjen a helyzet. A déltengeri szigetek kérdésében vagy épp Japánnal szemben ugyan vannak kardcsörtetések, de ezek sem lépnek át egy bizonyos határt.

Nem volt ez mindig így. Bár az új, szocialista Kína a megalakulása idején roppant gyenge államóriás volt, s mint ilyen, tudatosan nem kereste minden áron a bajt, azért ha a helyzet úgy hozta, kivette a részét a csetepatékból. Sztálin nyomására beavatkoztak a koreai háborúba, a határkonfliktust kezelendő móresre tanították Indiát, s a kulturális forradalom őrült időszakában pattanásig élezték a feszültséget az addigra már korántsem baráti Szovjetunióval a Zhenbao/Damanszkij-sziget körüli határvillongásokban.

Az utolsó kínai háborús cselekmény a Vietnámmal 1979-ben lejátszott kisebb összetűzés volt. Bár Mao ekkorra már meghalt, a konfliktust mégis az utolsó maói háborúnak tartják. Lássuk hát, mi is történt.

A helyzet értékeléséhez fontos áttekinteni a szovjet-kínai kapcsolatok fejlődését. A kínai polgárháború alatt a szovjetek a kommunistákat támogatták, noha kissé ambivalensen álltak hozzájuk, mivel nem tartották reálisnak egy kommunista vezetésű Kína megalakítását. Miután erre mégis sor került, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az önerőből kivívott rendszer nem válik csatlós állammá, s ez a kezdetektől megpecsételte a viszonyt. Bár az ötvenes években Kína - miután rá volt utalva a Szovjetunió gazdasági segítségére, s mert tartott egy amerikai beavatkozástól - minden erővel igyekezett fenntartani a jó kapcsolatot, idővel ez egyre romlott, s a hatvanas években még háborús összecsapássá is fajult.
A viszony romlásával párhuzamosan közben Kína végrehajtotta saját diplomáciai sikertörténetét, a Szovjetunióval szemben kvázi szövetséget kötött az Egyesült Államokkal, magára nézve az előzőt tartva sokkal veszélyesebbnek.

A vietnami háborúban is ennek megfelelően viselkedett. Bár jelentős támogatást nyújtott az északi rendszernek, tartott a szovjetek térnyerésétől. Amikor végül a vörös rendszer győzedelmeskedett 1975-ben, Kína kifejezetten nagy aggodalommal tekintett az eseményekre, s a szovjet befolyás alatti országot déli határainál bekerítésként élte meg, amely ráadásul 25 évre kölcsönös védelmi egyezményt kötött a Szovjetunióval.
Ellensúlyozásként támogatta Pol Pot őrült rezsimjét Kambodzsában, csakhogy 1978-ban a vietek bevonultak, s megbuktatták a Kína-barát kormányzatot.

Ilyen légkörben került sor a kínai beavatkozásra 1979-ben. A cél, mint a modern kínai háborúk esetén általában, az volt, hogy megleckéztessék az ellenfelet. Ez esetünkben meglehetősen felemásan sikerült.

 

800px-VietnamChina1979.png

Vietnam eddigre túl volt két nagy háborún, ráadásul hadserege fel volt szerelve szovjet fegyverekkel. Nagy tapasztalattal rendelkeztek a túlerőben lévő hadseregekkel szembeni harcmodor terén, s a védelmi erők tele voltak veteránokkal. A kínai hadsereg ezzel szemben nem volt se nem túl modern, se nem túl harcedzett, igazi erejét a hatalmas létszám adta.

A támadás megindítása előtt figyelmeztették Moszkvát, hogy felkészültek egy szovjet ellencsapásra, ez annyiban igaz is volt, hogy mintegy félmillió katonát vontak össze a közös határ mentén.
Február 17-én, Vietnamba benyomulva egy darabig nem tapasztaltak túl heves ellenállást, s néhány határtartományt el is foglaltak. Céljaik közt szerepelt, hogy a támadással rávegyék Hanoit, hogy vonja ki a hadseregét Kambodzsából, ez azonban nem jött össze, ugyanis a korlátozott támadás miatt nem volt rájuk szükség.
A vietek Kína ellen is sikerrel alkalmazták azt a taktikát, hogy kivonultak a városokból, s a szomszédos dombokon várták az ellenfelet. A kínai csapatok hatalmas veszteségeket szenvedtek, s az előrenyomulásuk is megtorpant.
Egy ponton, március 6-án aztán úgy döntöttek, elérték a céljukat, s megkezdték a visszavonulást, nagyjából mindent lerombolva és felégetve maguk után.

Az eseményeket mindkét fél saját győzelmeként könyvelte el, de ha állást akarunk foglalni, akkor közelebb áll az igazsághoz az, hogy Kína nem nagyon bírt a vietnami erőkkel. Az kérdéses, hogy más helyzetben mi lett volna a konkrét cél (a vezetés szerint ez, amit meg is valósítottak, véleményük szerint szabaddá tették az utat Hanoi felé, s lényegében csak a szándékukon múlott, hogy nem folytatták tovább), de feltételezhető, hogy nem pont így képzelték el az események kimenetelét.

Az igazság része még az is, hogy Kína valóban nem akarta túlfeszíteni a húrt. Bár szinte biztos volt benne, hogy dacára a védelmi szerződésnek, Moszkva nem fog beavatkozni, ezt minden áron el is szerette volna kerülni.
Az akció nem volt teljesen sikertelen. Egyrészt diszkreditálta a Szovjetunió szavahihetőségét (hisz nem védte meg szövetségesét), másrészt nagy mértékben javította Kína kapcsolatait az ASEAN-országokkal, mivel garanciát ígért a védelmükre Vietnam ellenében.

A vietek, bár kambodzsai intervenciójukat nem sodorta veszélybe a kínai támadás, gazdaságilag jelentős károkat szenvedtek az északi határtartományokban. Az ellenfelet feltartóztatták, de egyúttal azt is meg kellett tapasztalniuk, hogy annyit nem érnek távoli szövetségesük szemében, hogy az miattuk háborúba lépjen. Az ország nemzetközi megítélése is sokat romlott, s függősége a Szovjetunióval szemben egyértelművé vált.

A viet-kínai konfliktus határvillongások formájában folytatódott az egész nyolcvanas évek során. A javulás 1989-ben, Vietnam kambodzsai kivonulásával párhuzamosan következett be. 1999-ben végül a szárazföldi határkérdést is rendezték, egy kisebb viet terület Kínának juttatásával.

Bár a Spratly- és Paracel-szigetek miatt ma sem zökkenőmentes a viszony, a háborús hangulat már a múlté, s legfeljebb retorika szintjén bukkan elő. Remélhetően ez így is marad.

Címkék:kína háború vietnam 1 komment

Liping 2014.08.08. 12:02

Zheng He utazásai, avagy a kínai felfedezések kora

Kína a történelem során általában nem mutatott nagy érdeklődést a közvetlen szomszédságán túli területek iránt. A birodalom erejének függvényében alakított ki vazallus államokat a perifériákon, de kevés kivételtől eltekintve meg sem próbálta azokat ténylegesen ellenőrizni, s beérte uralmának szimbolikus elismertetésével.

Volt azonban egy rövid időszak, amikor meglepően kíváncsian, s az erőforrásokkal sem fukarkodva vágtak neki a tengereknek, s a nagy nyugati hajósokat jócskán megelőzve kevés híja volt annak, hogy Kína fedezze fel a világot.

A történet főszereplője Zheng He admirális volt.

 

 

A 14. század közepén színre lépő Ming-dinasztia az utolsó volt az etnikailag han (kínai) uralkodóházak sorában, bukásukra 1644-ben került sor a mandzsuknak köszönhetően. Az 1400-as évek elején azonban még nagyon is erejük teljében voltak, s egy kivételes császár, Yongle uralma alatt a korábbiaktól merőben szokatlan érdeklődés alakult ki a tengeri utazások iránt.
Yongle a Ming-ház legsikeresebb császárának nevezhető, a Ming-Kína uralma alá hajtotta Vietnam északi részét, s befolyása alá vonta a Koreai-félszigetet is.

Ming_Dynasty_1415.png

A Ming-Kína kiterjedése Yongle alatt, 1415-ben

 

Zheng He, a későbbi admirális muszlim, nemzetiségi gyermek volt a mai Yunnan tartományban. A beözönlő Ming-csapatok, a kor szokásainak megfelelően a lakosság fiúgyermekeiből eunuchokat válogattak, így került ő is az akkor még Nanjingban székelő udvarba. Yongle ebben az időben herceg volt, a trónért folytatott küzdelmében Zheng He is aktívan segédkezett, ennek köszönhetően végül udvari főeunuchhá nevezték ki.

Idővel Yongle megbízásából a kor messze legnagyobb hajóhadát, az ún. kincses flottát vezetve szelte keresztül-kasul Dél- és Délkelet-Ázsiát, Arábiát, s még a kelet-afrikai partokat is.

 

zheng-he-flagship-columbus.jpg

A zászlóshajó vs. Santa Maria

 

Az első expedícióra 1405-ben került sor. A 27000 (!) embert szállító, több mint 300 hajóból álló flotta technológiailag magasan verte az összes konkurensét, s vezérhajók mérete (cirka 150 méteres hossz) mellett a közel száz évvel később Amerika felé tartó Santa Maria eltörpült. A kínai hajók már ekkoriban használtak vízhatlan rekeszeket, trapéz alakú vitorláik pedig lehetővé tették az ellenszélben való hajózást is. 
A hatalmas méretek rengeteg ember és ajándék szállítását tették lehetővé, de jelentőségük még abban is állt, hogy a legénység élelmezését - a nagy mennyiségű tartós élelmiszer mellett - a hajókon termelt növényekkel elégítették ki. Skorbut nem is lépett fel.

A rendszerint 1-2 éves utazásokból hét került dokumentálásra, ezek során a kincses flotta bejárta Malakkát, Jávát, az indonéz szigetek jó részét, Ceylont, Indiát, a Maldív-, Andamán- és a Laksadíva-szigeteket, a Hormuzi-szorost, Ádent, s a kelet-afrikai partot: Mogadishut és a mai Kenyát, Tanzániát és feltehetően Madagaszkárt is.

Míg az európai hajósok hódítani és területeket szerezni indultak útnak, addig a kínai hajók célja a tengeri kereskedelem fellendítésén és ellenőrzésén túl elsősorban diplomáciai jellegű volt. Az ajándékokkal dugig rakott hajókkal távoli birodalmakat kerestek fel, ahonnan különlegességekkel (a legextrémebb példa az udvarba hurcolt zsiráf volt), s vazallusi hódolatokkal tértek haza, s nagy számban hordtak követeket is, akiket aztán a hajók visszafordultával - ez néha 1-2 évig is eltartott - vittek is haza. Gazdasági értelemben valószínűleg kisebb hasznot hajtott, elsősorban presztízscélokat és elrettentést szolgált, de eredményei között szerepel még, hogy a kínai partok mentén visszaszorította a japán kalóztámadásokat is.

144620-004-60652ABF.gif

A negyedik, legtovább jutó utazás

 

 Az utazásoknak végül Yongle halála vetett végett. Kína ismét elfordult a tengerektől, s a külkereskedelem is töredékére esett vissza. A fokozódó kalóztámadások miatt a flotta maradékát is visszavonták a jól védhető kikötőkbe, s a feljegyzések nagy részét is megsemmisítették.

Ez utóbbi tény miatt számos elmélet kering Zheng He utazásainak kiterjedtségéről. Bár a tengerészek dokumentálták az utazásokat, s térképeket is készítettek, a papírok közül alig élte túl néhány a pusztítást. Afrikai keleti partvidékén egész biztosan jártak, ezt néhány kínai és koreai korabeli térképen túl megerősítik a modern kori DNS-vizsgálatok eredményei is. Ezek igazolják, hogy a legénység egy része nem tért vissza, s utódaik ma is fellelhetőek Kelet-Afrikában.

zheng-he-treasure-ship-nanjing-small.jpg

Replika Nanjingban. Ilyenek lehetettek Zheng He nagy hajói

 

Egyes teóriák szerint Zheng He eljutott Afrika délnyugati partjaira is, a legmerészebbek szerint pedig még Amerikába és Ausztráliába is, de ezen feltételezések egyelőre nem nyertek tudományos legitimációt.
Annyi biztos, hogy megtehették volna mindezt, s kizárólag az udvar döntése parancsolt megálljt.

 

Hogy mégsem Kína fedezte fel a világot, az alighanem alapjaiban változtatta meg a bolygó későbbi történetét.

 

Címkék:kína yongle zheng he ming-dinasztia kelet-afrika 10 komment

Liping 2014.08.02. 10:27

A nagy ugrás

Majdnem minden kommunista típusú berendezkedésű ország esetében voltak időszakok, amikor még hittek az ideológia erejében, s teljes meggyőződés mellett vezették a népet őrült tettek megvalósítása felé.
A Kínai Népköztársaság sem volt kivétel, Mao permanens forradalomról szóló elmélete különösen kedvezett az állandó kampányoknak és felfordulásnak, így nem meglepő, hogy Kína népe a sztálini Szovjetunióhoz fogható mértékű agymenésekkel volt kénytelen szembenézni.

Az őrületek legnagyobbika a "nagy ugrás" néven elhíresült vállalkozás volt. A nemzetgazdasági negatívumok mellett a vidéki lakosság körében akkora pusztítást okozott, amire ritkán vagy talán soha nem volt példa az amúgy egyáltalán nem mindig békés, s sokat hányattatott kínai történelemben.

Legutóbbi kínai tartózkodásom során jártam falun, ahol egy nagyon kedves korábbi diákom nagyapjával volt szerencsém elbeszélgetni. A kínaiak nem szívesen osztják meg ezeket az élményeket, s ezen nagyon nincs is mit csodálkozni, a nagyapó azonban mesélt. Rendhagyó módon így ez a bejegyzés részben az ő beszámolóján alapul.

Kezdjük először az összefoglalással. 1958 januárjában hirdette meg Mao a mozgalmat, amely elviekben egy gyors felzárkózást jelentett volna a fejlett világhoz. Erre utal a név is, ugrásszerű fejlődést képzelt el, a gazdaság néhány kiválasztott szegmensének erőltetett fejlesztésével, ugyanis a teória szerint azok majd mintegy magukkal rántják az összes egyéb területet is.

A két kiemelt szektor egyike a mezőgazdaság volt. Ehhez a kommunista hatalomra jutással párhuzamosan szétosztott földek hatalmas, ún. népi kommunákba szervezésével kezdtek hozzá. A közös tulajdonba vétel eleve nem kedvezett a termelékenységnek, így a gabonatermelés növekedése már az alapokon elbukott. Hozzáadódott az a dilettáns ötlet is, hogy a parasztság is vegyen részt a másik nagy cél, az acéltermelés látványos felfutásában. Nehezítették a helyzetet őrült kísérletezgetések is. Tudományosan megalapozatlan elméleteknek szabad utat adva sikeresen rontottak a helyzeten. Kitalálták például, hogy a különböző gabonaféléket egymással keverve kell ültetni, minimális sorközöket hagyva, mivel ezek majd nem versenyeznek egymással, lévén különböző fajták. Nos, az elképzelés a gyakorlatban nem teljesen bizonyult működőképesnek. 

 

m-riley3.jpg

Népi kohó

 

M. nagyapja 20 éves, zsenge ifjú volt '58-ban. Ahogy az elvárható volt ebben a korban, már házasként élt feleségével a szülői házban. Szerette, tisztelte Maot, mint honfitársainak többsége.
Kína egyik legszegényebb területén élt, így a bőség nem volt jellemző. A hegyes-völgyes tájon nehéz munka volt a földművelés, s a rizs sem nagyon termett meg, így elsősorban krumplit fogyasztottak. Naponta háromszor. Krumpli, zöldség, ünnepnapokon hús.
A helyzetük nem volt kirívó, s érdemben a kommunák megszervezésével változott meg. Az új vezetés nekik is osztott földet (a parcellát, amit korábban bérlőként művelt a család), a korábbi helyi nagybirtokosokat a rendszer megbélyegezte. Állítása szerint lincselés vagy kivégzés a faluban nem volt ellenük.
A kommunaalakítási ukáz ezt a régiót is elérte, ennek köszönhetően a föld a kommunáé lett, s ezen túl be kellett szolgáltatni az állatokat, s megtiltották a háztájit is. Mao utópikus elképzeléseinek megfelelően a kommuna gondoskodott a parasztságról, üzemi konyhákat alakítottak ki, s innentől kezdve az étkezést központilag oldották meg.
Erre szükség is volt, mert amint eldurvult az acéltermelési kampány, hogy nyersanyagot szerezzenek, összegyűjtötték a házakban fellelhető vasakat, így az edényeket is, s emiatt aztán a főzés is nehézkessé vált volna.

1645.jpg

Kell az a vas a kohóba

 

Az 1958-as évi termés még elfogadható volt, s az államnak voltak tartalékai is. A komoly baj a következő három évben jelentkezett, tömeges éhínség formájában.

A kommunákban is megszervezték az ún. népi kohókat. Ezekben szakértelem nélkül olvasztották a begyűjtött alapanyagot, így a gyártott acél az ócskavas kategóriát képviselte. M. nagyapjának falujában is lett kohó. A kampány hevességével párhuzamosan egyre inkább ezzel voltak kénytelenek foglalkozni, mialatt a kommunában is lett volna munka. Azon túl, hogy be kellett szolgáltatni a használhatónak vélt alapanyagot, ezek elfogytával a vidéket kellett járni vashulladék után kutatva. A kohó fűtését is meg kellett oldani, amihez a hegyes vidék erdeit kellett irtani. Hátulütője ennek is volt, növényzet híján az esőzések kárt tettek a veteményben, tovább súlyosbítva az élelmezési helyzetet.

Mivel a statisztikákat meghamisították, s azokban rekordmennyiségű gabonatermés szerepelt, a kommunáktól is ennek megfelelően vitték el a beszolgáltatandó részt. 1959 tavaszára teljesen kiürültek a tartalékok, s a közkonyhákon sem volt már mit főzni, elkezdődött az éhezés.

M. nagyapjának felesége 1960-ban halt éhen, s rá nem sokkal következtek a szülők, s a frissen született gyermek is. Elmondása szerint, amikor már minden normálisnak mondható étel elfogyott, faleveleket és füvet ettek. A növényeket nagyon apróra vágták, majd alaposan megfőzték, ennek ellenére sokak gyomra adta meg magát az embernek nem való élelemtől. A falu lakóinak kétharmada hunyt el a három rossz év során, a nagyapó a szerencsés kivételek egyike volt.

Próbáltak trükközni, megoldást találni. A helyi fejesek számára jobb volt az ellátás, így megtörtént, hogy az egyik éjjel 1960-ban néhány vállalkozó szellemű helyi lakos megtámadta és leölte a párt emberét. Pár napos függetlenség következett, mire a központi hatalom lépett és megtorolta az akciót. Több mint 50 helyi nem élte túl, s az addigi viszonylagos nyugalom után ott is megkezdődött a drasztikus elnyomás. 

Voltak olyan vidéki körzetek, ahol a lakosság 90%-a éhen halt. Elegendő vetőmag híján, s az értelmetlen nem mezőgazdasági feladatoknak köszönhetően katasztrofális terméseket produkáltak, s ráadásul még az időjárás sem volt túl kegyes ezekben az években. 

Az egyik jól érezhető változás a gyermekek körében volt. Különösen súlyosan érintette őket az éhezés, vidéken ekkortájt alig született csecsemő, amely túlélte volna a három nehéz évet. Az idősek és a terhes nők is nagy számban haltak meg, összesen 20-40 millió embert ért el így a vég.

tl-12-1959PeoplesCommune_cantee-640px.jpg

A kommunai étkeztetés idealizált világa

 

M. nagyapja elbeszélése alapján a második termés annyira kevés volt, amire se előtte, se utána nem emlékszik. Ekkoriban csúcsra járatták a kohót, s nagyarányú építkezésekbe kezdtek, így a mezőgazdasági munkára alig jutott ember. A termés nagy részét ráadásul igyekezett mindenki maga ellopni, valami fajta tartalékot képezve az ínségre. Ezt súlyosan megtorolták, s rendszeresen razziáztak, átkutatták a parasztok házait is. Miután elvitték az államnak járó részt, a kommuna konyháján kb. egy hónapig jutott a füvek és levelek mellé némi emberi tápanyag. A helyi áldozatok nagy része ezen a télen hunyt el.

1961-re lett valamivel jobb a helyzet. Az acélkampány befuccsolt, miután a vezetés számára is nyilvánvaló volt, hogy a termelt acél gazdaságilag hasznosíthatatlan. A halálozások miatt kevesebb szájat kellett etetni is, s ráadásul a legszívósabb, s a fogyasztásra alkalmatlan táplálék emésztését legjobban abszolváló parasztok maradtak életben. Bár 1961 kínai szinten még mindig az egyik legrosszabb év volt, M. nagyapjának falujában aránylag nyugodttá vált a helyzet. A helyi káderek igyekeztek orvosolni a körülményeket, s ott csalták el a számokat, immár a helyiek érdekében, ahol csak tudták.

Az országos vezetés felé idővel nyilvánvalóvá váltak a vidéken uralkodó állapotok. Mao kritikusai is erőre kaptak, a lushani konferencián a hadügyminiszter Peng Dehuai volt elég bátor, hogy szóvá tegye a helyzetet. Bár leváltották és támogatóitól rövid úton megtisztították a hadsereget, az ellenállást nem lehetett már szőnyeg alá söpörni.

A nagy ugrás kudarca 1962-re vált egyértelművé. Az év nyarán rehabilitálták Mao bírálóinak jó részét, s egyúttal önkritikát gyakorolva beismerték a kampány káros mivoltát, Mao személyi kultuszát téve felelőssé a történtekért.

A helyzetből Mao és legfontosabb támogatói vesztesként kerültek ki, s pár évig pragmatista, fejlődéssel tarkított irányvonal került kidolgozásra. A károkat igyekeztek helyrehozni, immár józanabb alapokon fekvő új tervek elfogadásával. A hatások egyértelműen pozitívak voltak, s Mao nagy visszatéréséig, a "kulturális forradalomig" kis időre relatív nyugalom következett. 

Címkék:kommuna kína nagy ugrás népi kohó 13 komment

süti beállítások módosítása