Ezen a blogon is folytatódik a vendégposztok hagyománya, így ma rendszeres kommentelőnk, a hadtörténet területén mindig is okosat író rudai gyerek örvendeztet meg benneteket egy bejegyzéssel. Mivel hosszú, így két részben kerül megjelenítésre. Íme az első, fogadjátok a bemutatkozását nagy örömmel.

A nevek esetében a pinyint (kivételesen zárójelben) pótoltam.

_____________________________________________________________________________

A kezdetek

Kína, mint a világ egyik legrégibb, ma is létező országa és civilizációja, a történelemben számos alkalommal keltette fel külső hatalmak érdeklődését – s ezek a hatalmak nem feltétlenül mindig békés szándékkal érkeztek.

Már az egységes Kína első császára, Csin Si Huang-ti (Qin Shi Huang) is – aki nem okos diplomáciával, hanem nyers túlerővel tette egységessé a hadakozó fejedelemségek birodalmát – felismerte, hogy a nem éppen jószomszédi politikát folytató, északon élő nomád törzsekkel (köztük a később Európában komoly, Róma-rengető karriert befutó hunokkal), vagyis a barbárokkal szemben valamit tenni kell, így hozzálátott egy már korábban létező északi erődrendszer modernizálásához, bővítéséhez (amely a ma ismert Nagy fal alapja volt).

A híres agyaghadsereg egy harcosa. A katonákat rendkívül élethűen hozták létre készítőik. Állítólag nehéz lenne találni két, teljesen egyforma arcformát.

Csin Si Huang-ti örök túlvilági álmát több, mint két évezreden keresztül a világ talán legismertebb kínai katonái védelmezték. Az Agyaghadseregnek körülbelül 8000 tagja van, harci szekerekkel, lovakkal felszerelve. Arról nincsen információ, hogy bármikor erőszakot alkalmaztak volna uralkodójuk védelme érdekében, bár nem biztos, hogy evilági ellenséggel kellett megküzdeniük.

Akit az agyagkatonák védelmeztek: az egységes Kína első császára, Csin Si Huang-ti (kínai császárként uralkodott: i. e. 221 - i. e. 210-ig)

A későbbi évszázadokban hol tovább bővítették ezt a rendszert, hol pedig egyáltalán nem is használták, vagy egyáltalán nem töltötte be azt a szerepet, amit szántak neki – mint például a Dzsingisz kán vezette mongolok támadása után, amely a Kína feletti évszázados mongol uralmat eredményezte. Apropó mongolok: kínai harcosok szép számmal vettek részt a mongolok világhódító terveinek megvalósításában (még a mai Irak meghódításánál is ott találjunk kínai barátainkat).

Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy kínai volt a mai napig egyik legnagyobb hatással bíró hadtudományi mű, a Háború művészete szerzője is, akit Szun-ce (Sunzi) néven ismert meg a világ. A több, mint két és félezer évvel ezelőtt megfogalmazott tételei ma is nagyon hasznosnak bizonyulnak, s nem csak a csatatereken, hanem a civil életben is.

A Csin Si Huang-ti által felpörgetett projekt eredménye, a kínai Nagy fal (a képen látható szakasz az egyik legújabb, mindössze alig 600 éves). Bár nagy reményeket fűztek hozzá, több, mint 1800 éves fennállása alatt sokszor nem tudta betölteni a fő funkcióját.

Az utolsó kínai származású uralkodóház, a Ming-dinasztia idején a Nagy fal elérte végleges, mai formáját, de úgy tűnik, a belefektetett pénz és energia (az építés során meghalt emberek ezreiről nem is beszélve) feleslegesnek bizonyult: Kínát ismét észak felől érte támadás, s ismét egy nomád nép (a mandzsuk) adta Kína uralkodóit. Ekkortól (vagyis a 17. század elejétől) a Nagy falat már nem használták védelmi célokra; lassan elindult az enyészet útján, hogy aztán századok múlva ismét hatalmas seregek ostromolják: a turistáké).

A 19. században

Bár Kína számos eszköz, találmány hazája (elég csak az olyan, ma már mindennapi dolgokra gondolni, mint amilyen a papír, a nyomtatás, az iránytű vagy éppen a puskapor), a 19. századra a technika fejlettségében jelentősen lemaradt a nyugati (elsősorban európai) államok mögött, különösen a haditechnika terén.

Kínai katonák az 1860-as évekből.

Ez önmagában persze nem lett volna probléma, hiszen a Csing-uralkodóknak (Qing) kisebb bajuk is nagyobb volt annál, mint hogy világhódító hadjáratokat indítsanak, ez fordítva már nem működött: az európai gyarmatosító nagyhatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, később meg már az Egyesült Államok, Németország és a feltörekvő Japán is) úgy gondolták, hogy nincs is jobb annál, mint egy több százmilliós potenciális piac, kiaknázatlan gazdasági lehetőségek (mert a biznisz az biznisz), s ami sokak számára fontos volt: milliónyi megtévedt lélek, akik csak a nyugati misszionáriusok segítségére várnak (lett is belőle nagy balhé).

Az ilyen-olyan okokból felbukkanó európaiakkal szemben Kína ideig-óráig megpróbált védekezni (ópiumháborúk), de az ezen csetepatékban elszenvedett vereségek végül félgyarmati sorba lökték a Mennyei Birodalmat.

Kína tisztek hagyományos öltözékben, már modern fegyverekkel.

Aztán eljött az 1894. év, amikor Ázsia két nagyhatalma (a ring egyik oldalán a hanyatló, de még mindig erősnek tartott Kína, a másikon a feltörekvőben lévő Japán) Korea ürügyén összemérhette erejét. A háború, amelyben Kína legjobban felszerelt haderői (az északi Beiyang-hadsereg és flotta) megütköztek a nyugati sztenderdek szerint felszerelt és kiképzett japán erőkkel (tehát nem páncélba öltözött, kardos szamurájok keltek át a Japán-tengeren), Kína megsemmisítő és megalázó vereségével zárult – innentől kezdve tény volt, hogy Kínával, mint katonai hatalommal már nem kell számolni.

19. század végi karikatúra, ahogyan akkor látták Japán és Kína harcát (nem, az a pöttöm emberke nem Kína)

Ekkoriban Kínában nem igazán létezett egységes irányítás alatt lévő, egységesen kiképzett és felszerelt hadsereg, inkább csak az egyes tartományurak által irányított lokális erők. Ezek egyike volt a Beiyang-hadsereg és -flotta, amelyek már nyugati elvek alapján szervezett egységek voltak, nyugati felszereléssel.

_________________________________________________________________________

A folytatás jövő héten várható.