Lassan 20 éve már annak, hogy a brit korona egykori ékköve, Hongkong visszakerült a kínai anyaországhoz. Rá két évvel, 1999-ben aztán a portugál tengeren túli terület, Makaó is követte a szép példát, ezzel a kínai országegyesítési project három láncszeméből kettő ki is lett pipálva. Taiwan egyhamar nem várható, hogy csatlakozik a sorba, de a bejegyzés témája most nem is a szigetország, hanem a két visszatérő története.

Hongkongot az angolok egyenlőtlen szerződéseknek köszönhetően hasították ki Kínából. Miután a császári udvarnak egészen kiválóan megfelelt, hogy a külföldiek a kelendő kínai holmikért ezüstpénzzel fizetnek, ezen nem is szeretett volna változtatni. Technológiai elmaradásukról sokáig nem vettek tudomást, így aztán nem igényelték a külföld áruit sem, ami nem tette lehetővé az angoloknak jobban megfelelő külkereskedelem kialakulását.
Az udvar minden próbálkozást meghiúsított, s különböző taktikákkal élve igyekezett az időt húzni, s a külföldieket egymás ellen fordítani. Próbálkozása annyiban sikeres volt, hogy Kína nem került közvetlenül egyik hatalom birtokába sem, de a "fehér ördögök" azért elérték, amit akartak, ha másképp nem ment, erőszakkal.

Az első ópiumháború után Hongkong szigetét szerezték meg brit birtokként, majd 1860-ban, a második ópiumháborúnak köszönhetően a szomszédos Jiulong/Kowloon-félszigetet is, majd később bérleti szerződést kényszerítettek ki 99 évre a Hongkong területének zömét kitevő ún. "új területek" megkaparintására.

A briteknek nem szolgálta érdekét az ezüst Kínába áramlása, mivel meglehetősen költségessé tette az országgal való kereskedelmet. Kreativitásuk bizonyítékaként elkezdték ópiummal elárasztani Kínát, megteremtve azt a külföldi terméket, amire így immár akadt kereslet a Mennyei Birodalomban.



A gazdaságiak mellett hamar nyilvánvalóvá váltak az ópium munkaerőre gyakorolt hatásai is, s a megcsappanó bevételekkel szembesült udvar nem tűrhette szó nélkül a helyzetet. Az erőviszonyokat rendkívül rosszul mérték fel, ennek köszönhetően csúfos vereségek, s korábban soha nem tapasztalt megalázó szerződések jöttek. Az ópiumháborúkkal beköszöntött Kína mélyrepülése, s igencsak komoly munka, s minden érhető kritika ellenére komoly siker, hogy az államiság még ezekben a zűrzavaros korokban is fennmaradt. 

Ez a bérlet járt le 1997-ben, s mivel mostanra Hongkong ezek nélkül életképtelennek tekinthető, meghosszabbításáról Peking pedig hallani sem akart, így került sor a brit-kínai tárgyalásokra a gyarmat jövőjével kapcsolatban.

A portugálok Kínában másképp próbálkoztak. Feltehetően ügyesebben szót értettek a császári udvartól távoli mandarinokkal, így nemes egyszerűséggel olyan keményen megkenték őket, hogy Makaóban sikeresen be is vackolták magukat némi éves járadék fejében. Így egészen 1888-ig, több mint háromszáz évig csak bérelték a területet, majd a megkötött, kínai részről a kornak megfelelő lelkesedéssel aláírt egyezmény elismerte a portugál fennhatóságot.

Maoék negyvenes évek végi hatalomra kerülése után katonailag még az akkoriban enyhén szólva nem túlfejlett Kínának sem jelentett volna hatalmas kihívást a gyarmati sebek felszámolása, ezekre azonban józan gazdasági megfontolások miatt, s mert Nagy-Britannia azonnal felhagyott Taiwan elismerésével, kísérletet sem tettek.
Az 1974-es portugál események után az ország szabadulni igyekezett megmaradt gyarmatbirodalmától, ennek keretein belül 1975-ben fel is ajánlották Makaó visszaadását, ám ettől akkor Kína még elzárkózott.

A Makaónál sokkal lényegesebb Hongkong lebegett a szemük előtt, s 1983-ban, a már Deng Xiaoping vezette Kína tárgyalásokat kezdett a britekkel a kérdésről. A kedélyek megnyugtatása végett, s mivel ekkor már zajlott a reform és nyitás politikája is, a kínai fél a kezdetektől rendkívül pragmatikus hangot ütött meg.
Mindenképp úgy szerette volna visszaszerezni a szuverenitását, hogy az ne járjon együtt a gazdag kolóniák elértéktelenedésével. 

Deng Xiaoping és Margaret Theacher

1984-ben így aztán a britekkel, s rá három évre ennek mintájára a portugálokkal is megegyeztek a visszacsatolástól számított 50 éven belüli komoly garanciavállalások mellett. Ezekkel szavatolták, hogy mindkét terület magas fokú autonómiát élvezhet, belügyeikbe Peking nem szól bele, s gazdasági rendszerük is érintetlen marad. (Ez utóbbinak ma, amikor a szárazföldi rendszer legfeljebb nevében szocialista, már nincs sok gyakorlati jelentősége, de a nyolcvanas években, amikor az átalakulás még gyerekcipőben járt, nagyon is merész gondolat volt.)

Hogy 2047, illetve 2049 után pontosan mi lesz, arról kevés szó esik, de elviekben semmi nem akadályozza azt, hogy a szisztéma akár önkéntes alapon folytatódjon.
Makaó és Hongkong ma állam az államban. Bár jogilag mindkettő Kína része, közigazgatási szempontból ún. különleges igazgatású területek, s a gyakorlatban kvázi önálló államként üzemelnek. Külpolitika és védelem terén Peking az úr, de a szárazföldtől rendes határ választja el őket, s a kínai lakosság nem is léphet be engedély (lényegében útlevél, de miután hivatalosan belföld, nem így hívják) nélkül egyikbe sem.

Az időnként szóba kerülő további országegyesítés során a szárazföldi fél többször is feldobta már az egy ország - két rendszer lehetőségét, de eddig a taiwaniaknak inkább a jelenlegi status quo tűnik nyerőnek. Megoldás a kérdésben egyhamar nem is várható.