Ma, amennyiben külön jelzőt nem teszünk hozzá, a kínai nyelv alatt annak pallérozott, központilag bevezetett változatát, az ún. putonghuat értjük.

Ennek alapja a mandarin - vagyis a hivatalnokok által használt nyelv - pekingi formája, azonban kellő megmunkáláson esett át, mire elnyerte mai verzióját. A pekingi helyi beszédtől jelentősen eltér, hiszen az udvar nyelvéből származik. Talán legtisztább, természetes alakjában a kínai északkeleten, Heilongjiang tartományban lelhető fel.

Miért is ez a kuszaság?

Kína európai szemmel óriási ország, méretben csaknem akkora, mint a jó öreg kontinens, lakosságát tekintve pedig még jócskán túl is tesz azon. Egy ekkora államóriásban, de még a történelmi magterület hatalmas területén is rengeteg nép és civilizáció alakult ki az idők folyamán. A kínai állam ezeket javarészt magába nyelte, beolvasztotta, ennek köszönhetően mostanra a népesség szinte teljesen homogén (több mint 90% kínai, s a kisebbségek szinte csak a perifériákon maradtak meg vagy elkínaiasodott muszlimok, úgynevezett huiok).

Az óriási távolságok és a történelmi időkben tapasztalt elzártság ugyancsak kedvezett a nyelvi különbségek fennmaradásának. A nyelvjárásoknak hívott helyi változatok egy része nyelvészek szerint teljesen önálló nyelveknek tekinthetőek, s ezzel nehéz is vitatkozni, akkora különbségek is akadnak.

Az államigazgatás könnyen megoldotta a kérdést, mivel a hivatalnokok írástudók voltak, az írás pedig fogalomírás - tehát a kiejtéshez hagyományosan nincs köze. Így még a közszolgáknak sem kellett ismernie az udvarban használatos aktuális nyelvet, az írás alapján zajló kommunikáció ezt nem igényelte.

A kvázi hivatalosnak számító udvari nyelv is sokat változott az idők folyamán, ezt leginkább a régi rímgyűjtemények bizonyítják, ennek köszönhető az, hogy a sinológiának egyáltalán van valami elképzelése az egykori kiejtésről.

Az írástudók által használt, rendkívül merev nyelv teljesen eltávolodott a hétköznapi beszédtől. Megreformálására, s egyáltalán bármiféle központosításra már csak az utolsó, mandzsu dinasztia alatt került sor. Megjelentek művészek, akik egy közérthetőbb formában kezdtek el írni, s végül a 20. század elején, néhány évvel a császárság bukását megelőzően Kínában is bevezették a hivatalos államnyelvet, jórészt ezekre alapozva.

A mandarin nanjingi formája egészen az 1900-as évekig magasabb presztizsűnek számított, mint a főváros elitje által használt nyelv, de végül ez utóbbi került ki győztesen.

A hivatalos nyelv bevezetése önmagában még nem sokat jelentett, idő kellett, mire az oktatás fejlődésén keresztül szélesebb tábor ismerte meg. Az írástudatlanság visszaszorítása már az új, 1949-ben győzedelmeskedő kommunista hatalom érdeme lett, amely valóban drámai eredményeket ért el ezen a téren.

A modernizációval mára az államnyelv egyértelműen a helyi nyelvek fölé lépett, utóbbiak elsorvadása, kihalása nehezen tűnik megállíthatónak. Néhány nagyon idős lakost leszámítva gyakorlatilag mindenki beszéli a putonghuat, s mivel a média, a televízió, a filmek is ezt használják (általában feliratozás mellett) illetve az oktatás során is ezt tanulják, így a fiatal generációk körében már általánosnak mondható, hogy a putonghuaval jobban boldogulnak, s különösen a kifinomultabb társalgás terén képtelenek is az anyanyelvük használatára.

A helyi dialektusoknak három nagy túlélője van jelen állás szerint. A kantoni Hongkongnak köszönheti, hogy aránylag sértetlenül túlélte a központosítást, a minnan pedig Taiwannak, ahol a helyi kínaiaknak jobbára ez az anyanyelve. A hakka a Délkelet-Ázsia szerte szétszóródott diaszpórák körében tart ki egyelőre. Mindhárom jövője bizonytalan, de a kilátásaik lényegesen jobbak a többi dialektusénál.