Folytatódik rudai gyerek posztja a második, s egyben befejező résszel. A kínai haderők fejlődését ezúttal az 1800-as évektől tekinti át napjainkig.

____________________________________________________

A második világháború végéig

A 19. század végén a japánoktól elszenvedett vereség megnyitotta az utat (vagyis elindította a megállíthatatlannak látszó lavinát): Korea Japáné lett, Mandzsúriát pedig ellepték a jegesmedvék cári orosz haderő egységei, akik néhány évvel később lejátszottak egy meccset a japánokkal – ismét utóbbiak győztek, Kelet-Ázsiában uralkodó nagyhatalommá válva ezzel.

Közben 1911-1912-ben egy forradalom elsöpörte a több ezer éves monarchiát (az ekkor a trónról leléptetett utolsó császár – aki sok vizet nem zavart, tekintve, hogy ekkoriban úgy hat éves lehetett, úgyhogy valószínűleg jobban el volt foglalva a játékkal, mint azzal, hogy már nem ő a császár –, Pu-ji (Puyi) még szerepet kap majd Kína történetében). Kína névleg az antant oldalán részt vett az első világháborúban (a gyakorlatban a Kínában lévő német koncessziós területek japánok és britek általi elfoglalásán kívül nem sok minden történt azonban), majd megkezdődtek azok a féktelen húszas évek: felbukkannak a kommunisták, akik igyekeznek minél több hatalomra és befolyásra szert tenni a gyakorlatilag hadurak által ellenőrzött Kínai Köztársaságban.

 Szun Jat-szen, a császárságot elsöprő forradalom "atyja", rövid ideig Kína vezetője.

1927-ben kenyértörésre kerül sor: a Koumintang (Guomindang) (mint köztársasági kormány) igyekszik egyszer s mindenkorra leszámolni Maoékkal, s fordítva. A testvéries eszmecsere (mely alsó hangon is milliós számban követelt halálos áldozatokat) levesébe azonban a felkelő nap országa egy hatalmas adagot k... szóval a japánok alaposan belerondítanak a kínai belháborúba. 1931-ben elfoglalják Mandzsúriát, a húsz évvel korábban megbuktatott utolsó kínai császárt pedig megteszik az itt létrehozott bábállamuk, Mandzsukuo elnökének, majd császárának.

Csang Kaj-sek, a Kínai Köztársaság meghatározó vezetője a polgárháborús vereség előtt és hosszú ideig utána is.

1937-ben aztán a japánok úgy döntenek, hogy ráteszik kezüket Kína többi részére is, s kezdetét veszi a második japán-kínai háború (amelyet egyesek a második világháború kezdetének tartanak). A Koumintang és a KKP ideiglenesen fegyverszünetet köt (ráérnek még lerendezni a nézeteltéréseiket akkor, ha kiiktatták a japánokat...), s közös erővel veszik fel a harcot az egyre szemtelenebbé váló japán hódítókkal szemben, jelentős nyugati (elsősorban amerikai) támogatással. 1945-ben aztán a japánok leteszik a fegyvert, a kínai-kínai mérkőzés pedig ott folytatódik, ahol abbahagyták.

Nem, ők nem német katonák, hanem németek által felszerelt kínaiak. A polgárháborúból sokan próbáltak meg ilyen-olyan módon hasznot húzni. Mind a németek, mind a szovjetek hatalmas összegekkel támogatták az egyik, vagy másik harcoló felet (később az amerikaiak is természetesen).

A Mandzsúriában állomásozó japán Kvantung-hadsereg (amely a második világháború idején már milliós létszámú hadseregcsoport) gyakorlatilag államot alkotott az államban (nem csak mandzsu, hanem japán viszonylatban is), s ugyan Mandzsukuónak szintén volt saját hadserege és flottája (japán fegyverekkel, japán elvek szerint kiképezve, részben japán főtisztek irányítása alatt), nem kérdéses, hogy a kettő közül melyik képviselt igazi erőt – bár előbbivel 1945 augusztusában viszonylag rövid idő alatt végzett a győzedelmes Vörös Hadsereg.

 A második világháború végén magukat megadó japán katonák. Ez a háború nem úriemberek konfliktusa volt. Sajnos több millió civil is életét vesztette a kegyetlenkedésekben.

Újra egymás ellen

A következő években aztán szépen-lassan a Csang Kaj-sek (Jiang Jieshi) vezette köztársaságpárti erők visszaszorulnak, a kínai Vörös Hadsereg meg győzelmet győzelemre halmozva foglalja el Kína mind nagyobb részét.

A polgárháború a Kínai Népköztársaság kikiáltásával, 1949. október 1-jével gyakorlatilag véget ér, Csang Kaj-sek és több százezer követője pedig az amerikaiak ellenőrizte Tajvanra menekül, ahol hosszútávon rendezkednek be (olyannyira, hogy a sziget felett Peking máig nem tudta megszerezni az ellenőrzést).

Kisebb összecsapásoktól eltekintve a Tajvani-szoros egymással szemközti partján létező két Kína – szerencsére – azóta sem nagyon feszítette egymásnak izmait, reméljük, ez hosszú távon így is marad.

Út napjainkig

Létrejött tehát a Mao vezette népi Kína, amelynek alig megpihent csapatai rögtön bizonyíthatták felkészültségüket a szomszédban, amikor Kimék helyzete kellemetlenre fordult: önkéntesei (értsd: a gyakorlatban a reguláris hadsereg egységei) megakadályozták a Koreai-félsziget egészének jenkik általi elfoglalását, s visszaszorították a nem véletlenül jenkik vezette ENSZ-csapatokat a kiindulási pontig (mármint az északiak kiindulási pontjáig), hozzájárulva ezzel a félsziget békéjének megteremtéséhez, testvéri segítséget nyújtva a bátor koreai népnek az imperialista agresszorok (és déli bábjaik) elleni, máig tartó harcához, satöbbi, satöbbi.

Kína a következő évtizedekben még párszor háborúba bonyolódott (1962-ben, a kubai rakétaválsággal szinte teljesen párhuzamosan kiigazították a vitás indiai határokat, nagy pofont adva ezzel Nehrunak, majd 1979-ben Vietnammal csaptak össze – itt már sok eredményt nem értek el), illetve rendszeresen vetette be milliós hadseregét a belső rend fenntartásához (Tibetet például elfoglalták, majd levertek néhány felkelést is, s a Tienanmen-téren sem bántak éppen kesztyűs kézzel a tüntető diákokkal).

A bloggazda által már megénekelt, szovjetek elleni „határincidenseket” majdnem el is felejtettem. No igen, gyakran előfordult, hogy a sárkány és a medve nem éppen baráti viszonyt ápolt egymással...Jelen esetben azután mérgesedett el a két óriás közötti viszonyt, hogy kiderült: Mao nem kíván alárendelt szerepet játszatni a szovjetekkel szemben. A kérdés rendezését végül a glasznoszty hozta el.

Kína első atombombája, mely jelentős részben szovjet támogatással készült.

1964 október 16-án, egy minden bizonnyal szép őszi napon a nyugati sivatagban újabb, vakítóan világos nap virradt a Mennyei Birodalomra: Kína végrehajtotta első kísérleti atomrobbantását, ezzel csatlakozott a hagyományos atomhatalmak ötös csoportjához.

Napjaink

Napjainkban Kína a világ létszámát tekintve legnagyobb hadseregével büszkélkedhet, amit roppant eufemisztikusan Népi Felszabadító Hadseregnek hívnak. Önmagában a majdnem 2,5 milliós hadsereg persze óriásinak tűnhet, de ha hozzátesszük, hogy Kínában él majdnem minden hetedik ember a Földön, akkor rögtön árnyaltabbá válik a kép (arról nem is beszélve, hogy az utóbbi évtizedekben fokozatosan csökkentették a létszámot).

Ezek a katonák a három hagyományos haderőnemben (szárazföldi erők, légierő, haditengerészet), valamint a nukleáris fegyvereket és a hadászati rakétákat kezelő negyedikben, az úgynevezett második tüzérségi hadtestben szolgálnak.

Egy Type 99-harckocsi. 

Ami a fegyverzetet, felszerelést illeti: nem akarom szaporítani a szót, s statisztikával fárasztani a Tisztelt Közönséget (egyébként is már hosszúra nyúlt az iromány...), így csak néhány gondolatot ezekről: általánosságban elmondható, hogy Kína korábbi tömeg-hadseregét (több tízezer harckocsi, tüzérségi eszköz, több ezer repülőgép, több száz hadihajó, a többség gyakorlatilag már elkészültekor ócskavas-kategória), vagyis a mennyiséget az 1990-es évektől fokozatosan felváltja a minőség. Jóval kevesebb a haditechnikai eszköz, azok többsége azonban már a kor követelményeinek megfelelő (Type 99 harckocsi, J-10-es harcászati repülőgép, Type 051C légvédelmi rombolók, satöbbi).

Az első, teljesen kínai fejlesztéssel (???) készült harci repülőgép, a J-10-es.

A kínai haderőt szovjet minta alapján katonai körzetekre osztották fel, amelyek az ország egy-egy régióját fedik le. A hadsereg legmodernebb fegyverekkel felszerelt, elit egységei az ország keleti részén, elsősorban a Tajvannal átellenes parton állomásoznak (vajon miért...), de természetesen azért odafigyelnek más területekre is (Tibetre, s az ott húzódó kínai-indiai határra gondolok itt).

Ami a hadseregben rendszeresített fegyvereket, valamint azok származását illeti: Kínára (s a hadseregére is) gyakran sütik rá, hogy nem képesek semmit sem saját kútfőből létrehozni, hanem csak másolnak és másolnak ezerrel. Ennél azért sokkal árnyaltabb a kép: persze aki Kínába exportál fegyvert, annak számolnia kell vele, hogy teszem azt a Szu-30-as repülőgép hamarosan J-11-es név alatt gyártásra kerül, de itt már nem csak az 1950-es évekre jellemző szolgai másolásról van szó, hanem gyakran jóval potensebb, továbbfejlesztett eszközről. Vagyis a kínaiak megveszik az alapokat, azokat pedig felturbózzák (jó példa erre a kínai haditengerészet legújabb büszkesége, az ex-szovjet/ukrán repülőgép-hordozó, a Varjag Liaoning). Amit meg esetleg nem tudnak megfelelő minőségben legyártani, azt persze nagyobb mennyiségben megveszik (még a nyugatinál egy fokkal rosszabb gyengébb alacsonyabb élettartammal bíró orosz hajtóműveket sem tudják megfelelően utángyártani, ezért egy darabig még kénytelenek importálni a mackótól...).

 A kínai haditengerészet jelenlegi büszkesége, a Liaoning (ex-Varjag) repülőgép-hordozó.

Ez persze nem vigasz azoknak a gyártóknak, akik eladják a terméküket Kínába, aztán néhány évvel később azt tapasztalják, hogy a produktumukon nem a (teszem azt) Made in Russia felirat, hanem a Made in China szöveg díszeleg.

A jövő

Ami általánosságban elmondható: Kínának számos szomszédjával szemben van vitás ügye (India, Vietnam, Japán, satöbbi), s bizony előfordulhat, hogy ezeket nem sikerül békés úton rendezni. Nem véletlen, hogy Kína gőzerővel fejleszti haderejét (amely képességeit tekintve azért még jócskán lemaradásban van a világ vezető hatalmával, az Egyesült Államokkal, de még Oroszországgal szemben is), de nincs kizárva, hogy az idő nekik dolgozik, sőt.

A most még a múlt tömeghadseregének hátrányait eltüntetni akaró Kína a jövőben a világ vezető gazdasági és katonai hatalma lesz, ehhez sok kétség nem férhet. Számos kihívásra kell felkészülniük (a már említett határviták mellett a jövőben megoldást kell találniuk a tengeri kereskedelmi útvonalak – például Afrika-Kína viszonylatban – megvédelmezésére, illetve Kínának is küzdenie kell a terrorizmussal).

Egy illusztráció a Népi Felszabadító Hadsereg jövőbeni csúcs-fegyveréről, a Jáde-nyúl csillaghajóról.

Hogy ez mennyire fog sikerülni nekik, az még a jövő zenéje, az viszont biztos, hogy ahogy a múltban, vagy a jelenben, úgy a jövőben is szép számmal fognak akadni olyan kínaiak, akik akár az életüket is feláldozzák hazájuk, a Mennyei Birodalom védelme érdekében.