Alig több mint egy hete, augusztus 22-én volt 110 éve, hogy Deng Xiaoping, a modern kori Kína egyik legmeghatározóbb, s minden bizonnyal legsikeresebb politikusa megszületett egy szecsuáni kis faluban. Neve egybefonódott a kínai reform és nyitás politikájával, s irányítása alatt következett be az a gigantikus fejlődés, amivel Kína ismét tényezővé vált a világban.
Lássuk, ki is volt ez az ember, s miért is volt annyira jelentős, amit tett.

Deng déli körútjáról emlékező óriásplakát Shenzhenben

Deng, miután még Kínában elvégezte az elemi iskolát, Franciaországba került ösztöndíjjal, ahol aztán megismerkedett a marxista eszmékkel. 1924-től a Kínai Kommunista Párt (KKP) tagja is lett, s mire visszaért Kínába, már teljes harci lázban égett a hozzá hasonló fiatalokhoz hasonlóan.

A polgárháborúban egyre magasabbra került a ranglétrán, olyan befolyásos támogatóknak köszönhetően, mint a későbbi miniszterelnök Zhou Enlai, no meg azért is, mert az általa vezetett csapatok meglehetősen sikeresek voltak. Miután 1949 októberében megalakult a Kínai Népköztársaság, délen még zajlottak a harcok. A Guomindang utolsó bástyájaként számon tartott Chongqing ellen Deng csapatai indultak meg, s fel is szabadították a várost. Eredményeinek hála, Deng lett a nagyváros, s egyúttal a KKP egész délnyugati szekciójának első számú vezetője.

1952-ben a fővárosba került, s beindult az országos politikai karrierje is, többek közt a miniszterelnök, Zhou Enlai helyettese is lett. Óvatos és taktikus emberként nyíltan nem bírálta Maot, még a nagy ugrás, s annak kudarca idején sem, helyette inkább szép csendben, az államelnök Liu Shaoqivel együtt átvették a gazdaság irányítását, Maonak lényegében szimbolikus szerepet hagyva az állam élén. Eddigre Deng már egyértelműen a pragmatikus megközelítéseket pártolta, s már 1961-ben elhagyta a száját a később széles körben elhíresült mondása: "mindegy, hogy fekete vagy fehér a macska színe, a lényeg, hogy egeret fogjon." Felszólalt a népi kommunák átalakítása ürügyén is, az egyéni érdekeltség valamilyen formájának bevezetését pártolva.

Liuval közösen reformokat léptettek életbe, hogy valahogy kiigazítsák a nagy ugrás során elkövetett hibákat, s nekiálltak a maói őrületben meghozott döntések visszavonásának is.
A Nagy Kormányos, Mao, veszélyben érezve hatalmát, a KKP és a hadsereg vezetőjeként (ezeket a pozíciókat azért megtartotta a háttérbe vonulás évei alatt is) élvezett befolyását felhasználva 1976-ban kirobbantotta a kulturális forradalmat. A zűrzavart ellenfeleinek kiiktatására használta fel, Deng kénytelen volt lemondani minden pozíciójáról, mi több négy évre egy vidéki traktorgyárba küldték dolgozni egyszerű munkásként. Legidősebb fiát megkínozták, s kidobták az ablakon, azóta is rokkantként él.

Amikor Zhou Enlai súlyosan megbetegedett, sikerült meggyőznie Maot Deng rehabilitásáról, s így az 1974-ben ismét miniszterelnök-helyettes lett, gyakorlatilag ő vitte az ország napi ügyeit. Óvatosan, ellenfeleinek felbosszantása nélkül próbált meg dolgozni, s a gazdaságba ismét életet lehelni. Az ultrabalos "négyek bandája" már 1975 végétől elkezdte kóstolgatni, lévén Mao eddigre már súlyos beteg volt, s Dengben látták - ebben nem tévedtek - a legerősebb potenciális kihívót.
Legnagyobb támogatójának, Zhou Enlainak 1976-os halála után aztán kihullt alóla a talaj, s nyílt kampány indult ellene. Ismét lefokozták, s kvázi házi őrizetben tartották hónapokig. Zhou utódjául sem őt, hanem a teljesen jellegtelen Hua Guofenget választották meg.

Ez a másodszori meghurcolás - mind Deng, mind az ország - szerencséjére nem tartott sokáig. Szeptember 9-én Mao is kimúlt, s Hua villámgyorsan letartóztatta a "négyek bandáját". Ő ekkor még abban a hitben volt, hogy a birodalom vezetője, de a gyakorlatban innentől már Deng volt a nyerő. A hadsereg legbefolyásosabb veteránja volt, s Hua kénytelen volt rehabilitálni. Egy évvel később már ismét Deng volt a miniszterelnök-helyettes, a Katonai Bizottság helyettes vezetője és a hadsereg vezérkarának feje.
Rövid idő alatt Hua fejére nőtt, de elődjeivel ellentétben nem alkalmazott semmiféle retorziót a vesztessel szemben, még annak KKP Központi Bizottsági tagsága sem került veszélybe, s békésen visszavonulhatott. A miniszterelnöki és a pártfőtitkári posztra Deng emberei kerültek.

A kulturális forradalommal való leszámolás már az 1977-es "pekingi tavasszal" megkezdődött, amely során annak nyílt kritikájára hívtak fel. Ez egyúttal Deng hatalmának megszilárdulását is elősegítette, hiszen minél több szó esett az évtizednyi rémálomról, a korábbi vezetők annál rosszabb színben tűntek fel, az olyan meghurcoltak, mint ő, pedig annál népszerűbbé váltak.

1978-ban, erejének tudatában, s immár Kína megkérdőjelezhetetlen vezetőjeként - ebben a komikus az volt, hogy ekkor a legfontosabb posztokat még Hua töltötte be, de nem állt mögötte támogatás - látogatást tett Délkelet-Ázsiában, megvizsgálva az ottani "kis tigrisek" sikerét.
Felszámoltatta a kommunákat, a földet bérletként kiadták a parasztságnak, s ezzel megkezdődött a kínai reform és nyitás politikája. A parasztságnak vállalnia kellett, hogy egy bizonyos mennyiségű terményt kötött áron ad el az államnak, de a felesleggel szabadon gazdálkodhattak. Az eredmény villámgyorsan megmutatkozott, alig néhány év alatt többszörösére nőtt a mezőgazdasági termelés.

Deng rodeón az Egyesült Államokban

1979-ben végre az USA is a Kínai Népköztársaságot ismerte el Kína törvényes képviselőjeként, ezzel a nyugattal folytatott kapcsolatok is újult erőre kaptak. Deng, elsőként a kínai vezetők közül Amerikába látogatott, találkozott Nixonnal.

A reformok jöttek sorban. Az esetek nagy részében nem Deng volt az értelmi szerző, de olyan légkört teremtett, amelyben a helyi vezetőket ösztönözte az újításokra. Ami valahol bevált, azt aztán elkezdték szélesebb körben is alkalmazni.

Mao sorsáról 1982-ben döntött. A nagyon azóta sem sűrűn bolygatott ítélet szerint a "Nagy Kormányos" tetteinek 70%-a jó, 30%-a rossz volt, a "kulturális forradalom" során elkövetett szörnyűségeket pedig nagyjából rákenték a "négyek bandájára". A legitimitás megtartása miatt hozott szentencia azonban nem jelentette a maói örökség folytatását. Deng szakított a szocializmussal, a kínai rendszer új neve is ezt tükrözte: szocializmus kínai sajátságokkal. Ebbe aztán azóta minden belefért, a szocialista piacgazdaságtól kezdve a nyugati kapitalisták befektetéseiig.

Hogy a nyugati tőkét az országba vonzza, úgynevezett különleges gazdasági övezeteket hozott létre, amelyekben hatalmas kedvezményeket, s 99 éves földbérleti szerződéseket kínáltak a befektetőknek. Hogy mi nőtt ki ezekből, arra talán a legjobb példa Shenzhen, mely maga is így kezdte meg pályafutását.

1987-től egyre inkább kezdett a háttérbe vonulni, s 1989-ben mondott le utolsó hivatalos posztjáról, amivel - példát mutatva - egyúttal sikerült eltávolítania a többi túlkoros vezetőt is, de még továbbra is a legbefolyásosabb személy maradt. Vezérelveinek megfelelően sikeresen szétválasztották a legfontosabb pozíciókat, elkerülendő a hatalmi koncentrációt. 

Az 1989-es Tiananmen-téri események idején Deng is az erő alkalmazását támogatta, de az, hogy idáig fajulhattak a történések, hatalmának gyengülésével is együtt járt.
A tüntetés katonai úton történő leverése miatt Kína szankciókkal volt kénytelen szembenézni, s az addig már évtizede töretlenül fejlődő gazdaság is megtorpanni látszott. Kialakulóban volt egy, a dengi reformokat megkérdőjelező vagy egyenesen elutasító szárny is a vezetésben.

A dél-kínai körút során 1992-ben

1992-ben így, életművét veszélyben érezve, erejét még egyszer latba vetve dél-kínai körutat tett, meglátogatva Kantont, Shenzhent, Zhuhait és Shanghait. A reformok mellett állt ki, számtalan beszédet mondott, bírálta a kétkedőket és veszélyesnek nevezte a párt baloldali elhajlóit.
Az útról eleinte Pekingben és az országos médiában szándékosan nem vettek tudomást, lévén az irányítás Deng ellenfelei kezében volt. Shanghaiban, s délen azonban ment a hírverés, s idővel a hangokat nem lehetett elfojtani, s a reformok felszámolásának veszélye is elmúlt.

Deng innentől kezdve egészen 1997-es haláláig eltűnt a nyilvánosság elől. Bár élemedett kora miatt lehetett rá számítani, a hír megrázta az országot, s Maoéhoz hasonlóan nemzeti gyászt szült. A zászlókat egy hétre félárbocra eresztették, az aránylag egyszerű temetést közvetítette a média, s Denggel kapcsolatos műsorokkal volt tele az összes csatorna. Hogy ez már mégsem ugyanaz a Kína volt, azt jól jelzi, hogy egyszerűen Deng elvtársként hivatkoztak rá a szertartáson, s kérésének megfelelően testét is elhamvasztották (szerveit kutatási célokra ajánlotta fel), nem került mauzóleumba, mint elődje.

Kína Deng uralma alatt lépett át a normalitásba, Deng személye kellett ahhoz, hogy a régi rendszert le lehessen bontani. Több százmillió ember életszínvonala javult drámai mértékben, olyan mértékű gazdasági növekedést produkált az ország annyi időn át, amire eddig még nem volt példa.
Kínában a tekintélye kikezdhetetlen, azóta is mély tisztelet övezi. Nyugodtan nevezhető a legnagyobb kínai államférfinek.