Majdnem minden kommunista típusú berendezkedésű ország esetében voltak időszakok, amikor még hittek az ideológia erejében, s teljes meggyőződés mellett vezették a népet őrült tettek megvalósítása felé.
A Kínai Népköztársaság sem volt kivétel, Mao permanens forradalomról szóló elmélete különösen kedvezett az állandó kampányoknak és felfordulásnak, így nem meglepő, hogy Kína népe a sztálini Szovjetunióhoz fogható mértékű agymenésekkel volt kénytelen szembenézni.

Az őrületek legnagyobbika a "nagy ugrás" néven elhíresült vállalkozás volt. A nemzetgazdasági negatívumok mellett a vidéki lakosság körében akkora pusztítást okozott, amire ritkán vagy talán soha nem volt példa az amúgy egyáltalán nem mindig békés, s sokat hányattatott kínai történelemben.

Legutóbbi kínai tartózkodásom során jártam falun, ahol egy nagyon kedves korábbi diákom nagyapjával volt szerencsém elbeszélgetni. A kínaiak nem szívesen osztják meg ezeket az élményeket, s ezen nagyon nincs is mit csodálkozni, a nagyapó azonban mesélt. Rendhagyó módon így ez a bejegyzés részben az ő beszámolóján alapul.

Kezdjük először az összefoglalással. 1958 januárjában hirdette meg Mao a mozgalmat, amely elviekben egy gyors felzárkózást jelentett volna a fejlett világhoz. Erre utal a név is, ugrásszerű fejlődést képzelt el, a gazdaság néhány kiválasztott szegmensének erőltetett fejlesztésével, ugyanis a teória szerint azok majd mintegy magukkal rántják az összes egyéb területet is.

A két kiemelt szektor egyike a mezőgazdaság volt. Ehhez a kommunista hatalomra jutással párhuzamosan szétosztott földek hatalmas, ún. népi kommunákba szervezésével kezdtek hozzá. A közös tulajdonba vétel eleve nem kedvezett a termelékenységnek, így a gabonatermelés növekedése már az alapokon elbukott. Hozzáadódott az a dilettáns ötlet is, hogy a parasztság is vegyen részt a másik nagy cél, az acéltermelés látványos felfutásában. Nehezítették a helyzetet őrült kísérletezgetések is. Tudományosan megalapozatlan elméleteknek szabad utat adva sikeresen rontottak a helyzeten. Kitalálták például, hogy a különböző gabonaféléket egymással keverve kell ültetni, minimális sorközöket hagyva, mivel ezek majd nem versenyeznek egymással, lévén különböző fajták. Nos, az elképzelés a gyakorlatban nem teljesen bizonyult működőképesnek. 

Népi kohó

M. nagyapja 20 éves, zsenge ifjú volt '58-ban. Ahogy az elvárható volt ebben a korban, már házasként élt feleségével a szülői házban. Szerette, tisztelte Maot, mint honfitársainak többsége.
Kína egyik legszegényebb területén élt, így a bőség nem volt jellemző. A hegyes-völgyes tájon nehéz munka volt a földművelés, s a rizs sem nagyon termett meg, így elsősorban krumplit fogyasztottak. Naponta háromszor. Krumpli, zöldség, ünnepnapokon hús.
A helyzetük nem volt kirívó, s érdemben a kommunák megszervezésével változott meg. Az új vezetés nekik is osztott földet (a parcellát, amit korábban bérlőként művelt a család), a korábbi helyi nagybirtokosokat a rendszer megbélyegezte. Állítása szerint lincselés vagy kivégzés a faluban nem volt ellenük.
A kommunaalakítási ukáz ezt a régiót is elérte, ennek köszönhetően a föld a kommunáé lett, s ezen túl be kellett szolgáltatni az állatokat, s megtiltották a háztájit is. Mao utópikus elképzeléseinek megfelelően a kommuna gondoskodott a parasztságról, üzemi konyhákat alakítottak ki, s innentől kezdve az étkezést központilag oldották meg.
Erre szükség is volt, mert amint eldurvult az acéltermelési kampány, hogy nyersanyagot szerezzenek, összegyűjtötték a házakban fellelhető vasakat, így az edényeket is, s emiatt aztán a főzés is nehézkessé vált volna.

Kell az a vas a kohóba

Az 1958-as évi termés még elfogadható volt, s az államnak voltak tartalékai is. A komoly baj a következő három évben jelentkezett, tömeges éhínség formájában.

A kommunákban is megszervezték az ún. népi kohókat. Ezekben szakértelem nélkül olvasztották a begyűjtött alapanyagot, így a gyártott acél az ócskavas kategóriát képviselte. M. nagyapjának falujában is lett kohó. A kampány hevességével párhuzamosan egyre inkább ezzel voltak kénytelenek foglalkozni, mialatt a kommunában is lett volna munka. Azon túl, hogy be kellett szolgáltatni a használhatónak vélt alapanyagot, ezek elfogytával a vidéket kellett járni vashulladék után kutatva. A kohó fűtését is meg kellett oldani, amihez a hegyes vidék erdeit kellett irtani. Hátulütője ennek is volt, növényzet híján az esőzések kárt tettek a veteményben, tovább súlyosbítva az élelmezési helyzetet.

Mivel a statisztikákat meghamisították, s azokban rekordmennyiségű gabonatermés szerepelt, a kommunáktól is ennek megfelelően vitték el a beszolgáltatandó részt. 1959 tavaszára teljesen kiürültek a tartalékok, s a közkonyhákon sem volt már mit főzni, elkezdődött az éhezés.

M. nagyapjának felesége 1960-ban halt éhen, s rá nem sokkal következtek a szülők, s a frissen született gyermek is. Elmondása szerint, amikor már minden normálisnak mondható étel elfogyott, faleveleket és füvet ettek. A növényeket nagyon apróra vágták, majd alaposan megfőzték, ennek ellenére sokak gyomra adta meg magát az embernek nem való élelemtől. A falu lakóinak kétharmada hunyt el a három rossz év során, a nagyapó a szerencsés kivételek egyike volt.

Próbáltak trükközni, megoldást találni. A helyi fejesek számára jobb volt az ellátás, így megtörtént, hogy az egyik éjjel 1960-ban néhány vállalkozó szellemű helyi lakos megtámadta és leölte a párt emberét. Pár napos függetlenség következett, mire a központi hatalom lépett és megtorolta az akciót. Több mint 50 helyi nem élte túl, s az addigi viszonylagos nyugalom után ott is megkezdődött a drasztikus elnyomás. 

Voltak olyan vidéki körzetek, ahol a lakosság 90%-a éhen halt. Elegendő vetőmag híján, s az értelmetlen nem mezőgazdasági feladatoknak köszönhetően katasztrofális terméseket produkáltak, s ráadásul még az időjárás sem volt túl kegyes ezekben az években. 

Az egyik jól érezhető változás a gyermekek körében volt. Különösen súlyosan érintette őket az éhezés, vidéken ekkortájt alig született csecsemő, amely túlélte volna a három nehéz évet. Az idősek és a terhes nők is nagy számban haltak meg, összesen 20-40 millió embert ért el így a vég.

A kommunai étkeztetés idealizált világa

M. nagyapja elbeszélése alapján a második termés annyira kevés volt, amire se előtte, se utána nem emlékszik. Ekkoriban csúcsra járatták a kohót, s nagyarányú építkezésekbe kezdtek, így a mezőgazdasági munkára alig jutott ember. A termés nagy részét ráadásul igyekezett mindenki maga ellopni, valami fajta tartalékot képezve az ínségre. Ezt súlyosan megtorolták, s rendszeresen razziáztak, átkutatták a parasztok házait is. Miután elvitték az államnak járó részt, a kommuna konyháján kb. egy hónapig jutott a füvek és levelek mellé némi emberi tápanyag. A helyi áldozatok nagy része ezen a télen hunyt el.

1961-re lett valamivel jobb a helyzet. Az acélkampány befuccsolt, miután a vezetés számára is nyilvánvaló volt, hogy a termelt acél gazdaságilag hasznosíthatatlan. A halálozások miatt kevesebb szájat kellett etetni is, s ráadásul a legszívósabb, s a fogyasztásra alkalmatlan táplálék emésztését legjobban abszolváló parasztok maradtak életben. Bár 1961 kínai szinten még mindig az egyik legrosszabb év volt, M. nagyapjának falujában aránylag nyugodttá vált a helyzet. A helyi káderek igyekeztek orvosolni a körülményeket, s ott csalták el a számokat, immár a helyiek érdekében, ahol csak tudták.

Az országos vezetés felé idővel nyilvánvalóvá váltak a vidéken uralkodó állapotok. Mao kritikusai is erőre kaptak, a lushani konferencián a hadügyminiszter Peng Dehuai volt elég bátor, hogy szóvá tegye a helyzetet. Bár leváltották és támogatóitól rövid úton megtisztították a hadsereget, az ellenállást nem lehetett már szőnyeg alá söpörni.

A nagy ugrás kudarca 1962-re vált egyértelművé. Az év nyarán rehabilitálták Mao bírálóinak jó részét, s egyúttal önkritikát gyakorolva beismerték a kampány káros mivoltát, Mao személyi kultuszát téve felelőssé a történtekért.

A helyzetből Mao és legfontosabb támogatói vesztesként kerültek ki, s pár évig pragmatista, fejlődéssel tarkított irányvonal került kidolgozásra. A károkat igyekeztek helyrehozni, immár józanabb alapokon fekvő új tervek elfogadásával. A hatások egyértelműen pozitívak voltak, s Mao nagy visszatéréséig, a "kulturális forradalomig" kis időre relatív nyugalom következett.