Ma, amennyiben külön jelzőt nem teszünk hozzá, a kínai nyelv alatt annak pallérozott, központilag bevezetett változatát, az ún. putonghuat értjük.

Ennek alapja a mandarin - vagyis a hivatalnokok által használt nyelv - pekingi formája, azonban kellő megmunkáláson esett át, mire elnyerte mai verzióját. A pekingi helyi beszédtől jelentősen eltér, hiszen az udvar nyelvéből származik. Talán legtisztább, természetes alakjában a kínai északkeleten, Heilongjiang tartományban lelhető fel.

Miért is ez a kuszaság?

Kína európai szemmel óriási ország, méretben csaknem akkora, mint a jó öreg kontinens, lakosságát tekintve pedig még jócskán túl is tesz azon. Egy ekkora államóriásban, de még a történelmi magterület hatalmas területén is rengeteg nép és civilizáció alakult ki az idők folyamán. A kínai állam ezeket javarészt magába nyelte, beolvasztotta, ennek köszönhetően mostanra a népesség szinte teljesen homogén (több mint 90% kínai, s a kisebbségek szinte csak a perifériákon maradtak meg vagy elkínaiasodott muszlimok, úgynevezett huiok).

Az óriási távolságok és a történelmi időkben tapasztalt elzártság ugyancsak kedvezett a nyelvi különbségek fennmaradásának. A nyelvjárásoknak hívott helyi változatok egy része nyelvészek szerint teljesen önálló nyelveknek tekinthetőek, s ezzel nehéz is vitatkozni, akkora különbségek is akadnak.

Az államigazgatás könnyen megoldotta a kérdést, mivel a hivatalnokok írástudók voltak, az írás pedig fogalomírás - tehát a kiejtéshez hagyományosan nincs köze. Így még a közszolgáknak sem kellett ismernie az udvarban használatos aktuális nyelvet, az írás alapján zajló kommunikáció ezt nem igényelte.

A kvázi hivatalosnak számító udvari nyelv is sokat változott az idők folyamán, ezt leginkább a régi rímgyűjtemények bizonyítják, ennek köszönhető az, hogy a sinológiának egyáltalán van valami elképzelése az egykori kiejtésről.

Az írástudók által használt, rendkívül merev nyelv teljesen eltávolodott a hétköznapi beszédtől. Megreformálására, s egyáltalán bármiféle központosításra már csak az utolsó, mandzsu dinasztia alatt került sor. Megjelentek művészek, akik egy közérthetőbb formában kezdtek el írni, s végül a 20. század elején, néhány évvel a császárság bukását megelőzően Kínában is bevezették a hivatalos államnyelvet, jórészt ezekre alapozva.

A mandarin nanjingi formája egészen az 1900-as évekig magasabb presztizsűnek számított, mint a főváros elitje által használt nyelv, de végül ez utóbbi került ki győztesen.

A hivatalos nyelv bevezetése önmagában még nem sokat jelentett, idő kellett, mire az oktatás fejlődésén keresztül szélesebb tábor ismerte meg. Az írástudatlanság visszaszorítása már az új, 1949-ben győzedelmeskedő kommunista hatalom érdeme lett, amely valóban drámai eredményeket ért el ezen a téren.

A modernizációval mára az államnyelv egyértelműen a helyi nyelvek fölé lépett, utóbbiak elsorvadása, kihalása nehezen tűnik megállíthatónak. Néhány nagyon idős lakost leszámítva gyakorlatilag mindenki beszéli a putonghuat, s mivel a média, a televízió, a filmek is ezt használják (általában feliratozás mellett) illetve az oktatás során is ezt tanulják, így a fiatal generációk körében már általánosnak mondható, hogy a putonghuaval jobban boldogulnak, s különösen a kifinomultabb társalgás terén képtelenek is az anyanyelvük használatára.

A helyi dialektusoknak három nagy túlélője van jelen állás szerint. A kantoni Hongkongnak köszönheti, hogy aránylag sértetlenül túlélte a központosítást, a minnan pedig Taiwannak, ahol a helyi kínaiaknak jobbára ez az anyanyelve. A hakka a Délkelet-Ázsia szerte szétszóródott diaszpórák körében tart ki egyelőre. Mindhárom jövője bizonytalan, de a kilátásaik lényegesen jobbak a többi dialektusénál.

Az autoriter rendszerek sajátja, hogy megpróbálják ellenőrizni a lakosságot. A szocializmus két, merőben eltérő utat bejárt óriása, a Szovjetunió és Kína egészen hatalmas mélységekig fejlesztették a módszert. Bevezették a belső útlevelet.

Mindkét esetben - az ellenőrzésen túl - a legfőbb cél a lakossági mobilitás korlátozása volt, s ennek időnként drámai következményei is voltak.

A Kínai Népköztársaságban a kezdetektől komoly problémát jelentett a városi és falusi térségek közötti hatalmas különbség. Bár Kína a jóléti intézkedések terén soha meg sem közelítette a nyugati szocialista testvérországokat, az új rendszer beköszöntével több komoly vívmányt is bevezetett - kizárólag a városokban.

Az akkor már szinte teljesen állami irányítás alá vont gazdaság dolgozói is állami alkalmazottakká váltak, s így egyben jogosultakká nyugdíjra, társadalombiztosításra. Csak az urbánus területeken.

A megkülönböztetés okát nem az ideológiában kell keresni, hanem kizárólag a gyakorlati tényekben: egyszerűen túl szűkösek voltak az erőforrások ahhoz, hogy az állam megengedhesse magának a 80-90%-nyi falusival való törődést. A nagy ugrás során ráadásul Mao szovjet példát vett elő, az ipar fejlesztését a mezőgazdaság végletekig való kizsigereléséből kívánta finanszírozni.

Hogy megakadályozzák a jobb élet reményében városba ömlő tömegek létrejöttét, bevezették a hukout. A hukou minden kínai állampolgár sajátja, hivatalos és rendkívül fontos irat. Tartalmazza, hogy az egyén hol él, s minden, az állam felügyelete alatt álló tevékenység a hukouhoz lett kötve. Legális munkavállaláshoz, megfizethető áru oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz kizárólag a lakóhelyen lehetett jutni, s ami az adott korban kiemelten fontosnak számított: a jegyre járó állami fejadagokat is csak ott lehetett beszerezni, ahol az ember hivatalosan élt. Ez roppant lényeges kérdés volt, hiszen jegyek nélkül semmit nem lehetett kapni, s a megfelelő hukou dönthetett élet és halál között.

A "nagy ugrás" során becslések szerint mintegy 20-30 millió kínai halt éhen, az akkori lakosság cirka 5%-a, minden huszadik ember. Mivel Mao kitűzte az irreális gabonatermelési célszámokat, a káderek - engedve a nyomásnak - rekordértékekről is számoltak be. Az egymásra licitálás olyan szinten elhatalmasodott, hogy idővel már muszáj volt a statisztikákat korrigálni. Ez még így is irreális értékekről szólt, különösen annak fényében, hogy a falusiakat is befogták az "ugrás" másik nagy céljába, az acéltermelésbe. Sok helyütt a földeken rohadt a gabona, ráadásul az időjárás sem volt kegyes, így a valóságban pont hogy alig volt termés.

A statisztikának engedve, bár csaknem biztosan azok hamisságának ismeretében, s így tudatos kegyetlenséggel, a rekordtermés arányos részét be is szedték, s a felesleget még el is küldték exportra, hogy az amúgy szerényen csordogáló valutabevételeket kiegészítve külföldi technológiát és gépeket vásárolhassanak.

Hukou nélkül nincs állami suli

A következmények katasztrofálisak voltak. A kommunáktól az államnak járó rész elvitele után a parasztoknak lényegében semmijük nem maradt. Több járásban a lakosság 90%-a éhen halt, mialatt a városokat ellátták élelemmel. A hukou által röghöz kötve teljesen lutri volt, hogy hol milyen esélyekkel néznek a túlélés elébe. A városokban ráadásul kiemelt figyelmet fordítottak arra is, hogy az esetleg bemenekülő falusiakat kiszűrjék.

Később, a reform és a vele járó normalizálódás a hukou egy új jelentőségét hozta el. A kommunák megszűnésével, s a falusi munkaerő felszabadulásával tömegesen jelentek meg a migráns munkások. Hukou híján sokszor embertelen körülmények között, a teljes létbizonytalanság és a visszatoloncolás veszélye mellett kellett dolgozniuk.
Ahogy a kormányzat is elkezdte szorgalmazni az urbanizációt, a hukou megváltoztatása is egyszerűbbé vált. Most már ideiglenes engedélyek - némi fizetés után - beszerezhetőek, s elegendő idejű tartózkodás után akár állandó rezidenssé is lehet válni egy új lakóhelyen.

Természetesen a házasodás is jó módszer lehet egy kapós hukou beszerzéséhez, nem véletlen, hogy a nagyvárosi lakos a mai napig jó partinak számít. (A felirat: Beijing hukou)

A hukou a legnagyobb oka a Kínában mostanra vírusszerűen elterjedt családformának is. Teljesen tipikus, hogy a szülők valamelyik nagyvárosban dolgoznak, mialatt a gyerek a nagyszülőkkel él a lakóhelyén. A szülők tartózkodási helyén csak magániskolákban tanulhatna, amire egy szűkebb tehetős réteget leszámítva senkinek nem telik.

Ahogy liberalizálódik az ország, a hukou jövője is egyre kétségesebb. Néhány év múlva a munkaképes kínai korosztály létszáma átfordul csökkenőbe, s ez még inkább szükségessé teszi, hogy könnyítsenek a városba jutáson. Hogy a hukou kitart-e, s meddig, az majd elválik.

Kína a legrégebbi, folyamatosan létező civilizáció. Nem a legősibb, de nincs párja, amely folyamatos államisággal rendelkezett volna a történelmi idők kezdete óta. Egy ilyen birodalom méltán tarthatta magát a világ közepének. A neve is erről árulkodik: Zhongguo (magyar népszerű átírás alapján Csungkuo, kiejtésért katt ide) annyit jelent, mint középső ország.

Ez a blog Kínáról, a Középső Birodalomról szól. Várhatóan sorra kerül majd történelem, kultúra, hagyomány, de a közelmúlt és a modern Kína is, beleértve a mindennapokat, de a gazdaságot és olykor a politikát is.

Bejegyzések nagyjából heti gyakorisággal születnek majd, de ez nem célszám, inkább csak irányadó elképzelés, amely a blog élete során változhat majd. Az előforduló kínai kifejezéseknél - néhány magyarban meghonosodott névtől eltekintve - a hivatalos, nemzetközileg elfogadott, ún. pinyin átírást használom, amely a szövegben minden esetben dőlten kerül kiemelésre. 

Minden Kína iránt érdeklődőt várok, remélem, kedveteket lelitek majd az olvasásban!