A Kínai Népköztársaság már jó ideje sokkalta inkább feszültségcsökkentő tényezőnek tekinthető a világban, mintsem olyan hatalomnak, amely a konfliktusok kiélezésében lenne érdekelt. Ennek megvan a maga oka: olyan szintű függés alakult ki Kína és a világ között, hogy valójában nem is engedheti meg magának az ország vezetése, hogy komolyan elmérgesedjen a helyzet. A déltengeri szigetek kérdésében vagy épp Japánnal szemben ugyan vannak kardcsörtetések, de ezek sem lépnek át egy bizonyos határt.

Nem volt ez mindig így. Bár az új, szocialista Kína a megalakulása idején roppant gyenge államóriás volt, s mint ilyen, tudatosan nem kereste minden áron a bajt, azért ha a helyzet úgy hozta, kivette a részét a csetepatékból. Sztálin nyomására beavatkoztak a koreai háborúba, a határkonfliktust kezelendő móresre tanították Indiát, s a kulturális forradalom őrült időszakában pattanásig élezték a feszültséget az addigra már korántsem baráti Szovjetunióval a Zhenbao/Damanszkij-sziget körüli határvillongásokban.

Az utolsó kínai háborús cselekmény a Vietnámmal 1979-ben lejátszott kisebb összetűzés volt. Bár Mao ekkorra már meghalt, a konfliktust mégis az utolsó maói háborúnak tartják. Lássuk hát, mi is történt.

A helyzet értékeléséhez fontos áttekinteni a szovjet-kínai kapcsolatok fejlődését. A kínai polgárháború alatt a szovjetek a kommunistákat támogatták, noha kissé ambivalensen álltak hozzájuk, mivel nem tartották reálisnak egy kommunista vezetésű Kína megalakítását. Miután erre mégis sor került, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az önerőből kivívott rendszer nem válik csatlós állammá, s ez a kezdetektől megpecsételte a viszonyt. Bár az ötvenes években Kína - miután rá volt utalva a Szovjetunió gazdasági segítségére, s mert tartott egy amerikai beavatkozástól - minden erővel igyekezett fenntartani a jó kapcsolatot, idővel ez egyre romlott, s a hatvanas években még háborús összecsapássá is fajult.
A viszony romlásával párhuzamosan közben Kína végrehajtotta saját diplomáciai sikertörténetét, a Szovjetunióval szemben kvázi szövetséget kötött az Egyesült Államokkal, magára nézve az előzőt tartva sokkal veszélyesebbnek.

A vietnami háborúban is ennek megfelelően viselkedett. Bár jelentős támogatást nyújtott az északi rendszernek, tartott a szovjetek térnyerésétől. Amikor végül a vörös rendszer győzedelmeskedett 1975-ben, Kína kifejezetten nagy aggodalommal tekintett az eseményekre, s a szovjet befolyás alatti országot déli határainál bekerítésként élte meg, amely ráadásul 25 évre kölcsönös védelmi egyezményt kötött a Szovjetunióval.
Ellensúlyozásként támogatta Pol Pot őrült rezsimjét Kambodzsában, csakhogy 1978-ban a vietek bevonultak, s megbuktatták a Kína-barát kormányzatot.

Ilyen légkörben került sor a kínai beavatkozásra 1979-ben. A cél, mint a modern kínai háborúk esetén általában, az volt, hogy megleckéztessék az ellenfelet. Ez esetünkben meglehetősen felemásan sikerült.

Vietnam eddigre túl volt két nagy háborún, ráadásul hadserege fel volt szerelve szovjet fegyverekkel. Nagy tapasztalattal rendelkeztek a túlerőben lévő hadseregekkel szembeni harcmodor terén, s a védelmi erők tele voltak veteránokkal. A kínai hadsereg ezzel szemben nem volt se nem túl modern, se nem túl harcedzett, igazi erejét a hatalmas létszám adta.

A támadás megindítása előtt figyelmeztették Moszkvát, hogy felkészültek egy szovjet ellencsapásra, ez annyiban igaz is volt, hogy mintegy félmillió katonát vontak össze a közös határ mentén.
Február 17-én, Vietnamba benyomulva egy darabig nem tapasztaltak túl heves ellenállást, s néhány határtartományt el is foglaltak. Céljaik közt szerepelt, hogy a támadással rávegyék Hanoit, hogy vonja ki a hadseregét Kambodzsából, ez azonban nem jött össze, ugyanis a korlátozott támadás miatt nem volt rájuk szükség.
A vietek Kína ellen is sikerrel alkalmazták azt a taktikát, hogy kivonultak a városokból, s a szomszédos dombokon várták az ellenfelet. A kínai csapatok hatalmas veszteségeket szenvedtek, s az előrenyomulásuk is megtorpant.
Egy ponton, március 6-án aztán úgy döntöttek, elérték a céljukat, s megkezdték a visszavonulást, nagyjából mindent lerombolva és felégetve maguk után.

Az eseményeket mindkét fél saját győzelmeként könyvelte el, de ha állást akarunk foglalni, akkor közelebb áll az igazsághoz az, hogy Kína nem nagyon bírt a vietnami erőkkel. Az kérdéses, hogy más helyzetben mi lett volna a konkrét cél (a vezetés szerint ez, amit meg is valósítottak, véleményük szerint szabaddá tették az utat Hanoi felé, s lényegében csak a szándékukon múlott, hogy nem folytatták tovább), de feltételezhető, hogy nem pont így képzelték el az események kimenetelét.

Az igazság része még az is, hogy Kína valóban nem akarta túlfeszíteni a húrt. Bár szinte biztos volt benne, hogy dacára a védelmi szerződésnek, Moszkva nem fog beavatkozni, ezt minden áron el is szerette volna kerülni.
Az akció nem volt teljesen sikertelen. Egyrészt diszkreditálta a Szovjetunió szavahihetőségét (hisz nem védte meg szövetségesét), másrészt nagy mértékben javította Kína kapcsolatait az ASEAN-országokkal, mivel garanciát ígért a védelmükre Vietnam ellenében.

A vietek, bár kambodzsai intervenciójukat nem sodorta veszélybe a kínai támadás, gazdaságilag jelentős károkat szenvedtek az északi határtartományokban. Az ellenfelet feltartóztatták, de egyúttal azt is meg kellett tapasztalniuk, hogy annyit nem érnek távoli szövetségesük szemében, hogy az miattuk háborúba lépjen. Az ország nemzetközi megítélése is sokat romlott, s függősége a Szovjetunióval szemben egyértelművé vált.

A viet-kínai konfliktus határvillongások formájában folytatódott az egész nyolcvanas évek során. A javulás 1989-ben, Vietnam kambodzsai kivonulásával párhuzamosan következett be. 1999-ben végül a szárazföldi határkérdést is rendezték, egy kisebb viet terület Kínának juttatásával.

Bár a Spratly- és Paracel-szigetek miatt ma sem zökkenőmentes a viszony, a háborús hangulat már a múlté, s legfeljebb retorika szintjén bukkan elő. Remélhetően ez így is marad.